Ceterum censeo: a jelenléti oktatást nem szabad lerombolni

A román oktatási miniszternek igaza van. Mármint abban, hogy ragaszkodik a jelenléti oktatás amúgy is visszafogott formájának fenntartásához a járványhelyzet esetleges rosszabbodása ellenére is.

Miután a pfújolás kicsit abbamaradt, folytatom.

Az offline, fizikai jelenlétet igénylő oktatás részbeni újraindítása – azaz a részbeni visszatérés a normalitáshoz – ugyanis nem lehet pusztán egészségügyi-statisztikai adatok függvénye, hanem remélhetőleg azon a belátáson nyugvó elhatározás, hogy az oktatás civilizált országban stratégiai fontosságú terület. A járvány előbb-utóbb elmúlik, de a valódi oktatás tartós szünetelése, az abból való hosszadalmas kimaradás olyan szociális, mentálhigiénés és tágabban értett (de)civilizációs folyamatokat indít el, amelyeknek a káros utóhatásai visszafordíthatatlanok lehetnek.

Hazudni persze nem szabad. Az iskolák részleges újranyitása természetesen hordoz némi veszélyt magában (ezzel szülőként nekem is naponta szembe kell néznem), mint minden, nem teljes mértékben ellenőrzött emberi interakció, de – hadd engedjek meg magamnak ennyi „demagógiát” – mindaddig, amíg a plázák tárva-nyitva állnak a vásárlók tömegei előtt, képmutatás a tanintézmények jelentette kockázattól félteni a lakosságot.

Azok, akik a vírus elleni védekezés szinte kizárólagos eszközének a lezárásokat látják, általában abból a kimondott-kimondatlan feltételezésből indulnak ki, hogy „még egy kicsit ki kell bírni, aztán minden jó lesz”; csakhogy érzésem (és nem csak az enyém) szerint ez naiv elképzelés, mert – mint fentebb írtam – a járvány idővel valóban elmúlik, de ez nem egycsapásra fog történni, hanem lassú, hosszú, kínos folyamat eredményeként, több újabb hullámmal és hullámvölggyel, a megbetegedések számának emelkedésével-csökkenésével, és nagyon összetett, soktényezős védekezéssel.

A Romániában eddig meglepően sikeres oltáskampány ezt a folyamatot mindenképpen gyorsíthatja, de önmagában nem valószínű, hogy véget vet neki. Ez azt jelenti, hogy ezzel a vírussal és különféle mutációival még jó ideig – és ami lényeges: meghatározatlan ideig – kénytelenek leszünk együtt élni; de nem engedhetjük meg magunknak, hogy a társadalmi élet legfontosabb területeit meghatározatlan időre felfüggesszük, mert elérkezik (ha már el nem érkezett) az a kritikus pillanat, amikor nehéz eldönteni, hogy a közösségre nézve a járvány pusztítása vagy az általa okozott járulékos károk a súlyosabbak.

Meghatározott időre viszont igen (mint ahogy a magyar kormány is épp ma így döntött). A vírushelyzet egyik járulékos hatása pont a napi járványadatok változásához igazodó kapkodás, az emiatt előálló instabilitás, a tervezhetőség teljes hiánya. A lehető legszigorúbb intézkedéseket is be lehet vezetni, ha azok valamiféle időbeli folytonossággal, beláthatósággal társulnak, és az érintetteknek nem egyik napról a másikra kell egyéni döntések bonyolult következményeit mérlegelni.

Mindezek a dilemmák természetesen nem csak az oktatással kapcsolatban merülnek fel. A járvány több, nemzetgazdasági szempontból kulcsfontosságú ágazatot – a vendéglátóipartól az idegenforgalomig – sodort az összeomlás szélére, a kormányzat pedig nem vezethet be kemény restrikciókat anélkül, hogy valamilyen módon, célzott programokkal és kompenzálással ne járuljon hozzá ezek túléléséhez. Az oktatás annyiban különbözik az imént említettektől, hogy – bár vannak pénzügyi-gazdasági vonatkozásai bőven – a döntések meghozatalakor nem elsősorban anyagi természetű indokokat szükséges figyelembe venni.

Az óvodák és iskolák részleges újranyitása és – szerintem helyes – nyitvatartása tehát nem egészségügyi, hanem politikai döntés következménye. Ez, vagyis hogy Romániában a politikusok elkezdtek politikai döntéseket hozni, mindenképpen újdonságnak tűnik. A járvány ugyanis lényegében megszüntette a politikát (a papírkaszával és Chucky-babával hadonászós parlamenti bohóctréfákat ne tekintsük annak), a közbeszéd szó szerint egy-ügyűvé vált, a számos, egymással összefüggő, de merőben másfajta tényezőt egyszerre figyelembe vevő, az eltérő érdekeket összehangoló és az azonnaliságon túlmutató következményekkel is számoló politikai működés az egészségvédelmi intézkedésekre korlátozódott. Ez válsághelyzetben érthető, természetesen, de hosszabb távon a választott politikusok nem úszhatják meg, hogy az események utáni kullogás helyett kiszámítható, átgondolt, stratégiai jelentőségű döntéseket hozzanak.

Ez lenne az áhított normalitás egyik legfőbb jele.