Az idénymunkásokat is kilövik, ugye?

Hetek óta az ország népe – legalábbis annak törvénytisztelőbb fele, pl. e sorok írója – úgy jár a sarki boltba kenyeret venni, hogy magával viszi a saját felelősségre kitöltött nyilatkozatát. A boltnál, ha találkozik a szomszédokkal, igyekszik megtartani a kellő távolságot, és kerüli az olyan helyzeteket, amikor háromnál többen elegyedhetnek beszédbe egymással.

Az első vagy a második – végül is tökmindegy – katonai rendelet értelmében ugyanis háromnál több, nem egy háztartásban élő fő csoportosulása már tiltott gyülekezésnek minősül, ami szigorúan büntetendő.

Büntetnek is rendesen. Csak úgy röpködnek a csillagászati összegek az indokolatlanul koslatóknak. Helyes.

Mindeközben a kolozsvári reptéren szemmel láthatóan háromnál több fő gyülekezett, mit gyülekezett, zsúfolódott, vezényszóra, nagycsütörtökön. Vártak a csatlakozásra. Hogy miként történhetett meg ez, hol voltak az illetékes szervek, amelyeknek be kellene tartatniuk annak az államnak a törvényeit, amelyet képviselnek, nem tudni. Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak… Kövér csöppek csurogtak végig gyűrött arcokon.

Nem mentek el. Aztán mégis elmentek. Úgy volt, hogy többen nem mennek. Aztán ma kiderült, hogy mégis. Ha menni kell, hát menni kell.

A karanténidőszak alatt rengeteg vállalkozás dőlt be, munkahelyek szűntek meg, emberek sokasága került az utcára (azaz került volna, ha ki szabadna menni), másokat tömegével kényszerszabadságra küldtek. A nagyobb jó – a nagybetűs Közjó – érdekében. Mert az emberélet tényleg a legfontosabb.

Az ország különböző repterein pedig ezrek várnak a felszállásra – ó, ezek után bizonyára a két lépés távolság betartásával –, majd szállnak fel, társadalmilag távolságtartva, a rendelkezésre bocsátott charterjáratokra.

Nem hibáztatom őket – pontosabban nem őket hibáztatom. A gyereknek enni kell adni. Holnap, holnapután, járványidőszak alatt, békeidőben, háborúban, mindig. Azt teszik, amit tehetnek.

Most épp elmennek a fejlett Nyugatra, hogy ismét leszedjék a spárgát meg az epret, amit aztán mi leemelünk a nagy bevásárlóközpontok polcairól, a hazai helyett. Majd ha nem kellenek, visszatérnek, mint legutóbb is.

A hazájuk elküldi őket ágyútölteléknek, pandémia idején. A fejlett Nyugat pedig nagylelkűen visszafogadja őket, mert rendkívül fontos az emberélet meg az egészség, de az olcsó munkaerő még fontosabb.

Remélem, szól majd a román himnusz a járőrautókból, amikor elrepülnek.