Mindig tiszteltem Raed Arafatot. Ő az a személy a kormányzatban, aki szakmai előélete és egészségügyi felkészültsége okán egyfajta állandóságot és biztonságot testesít meg, olyanvalaki, akinek a jelenléte és munkája a válságidőszakban segített megőrizni a bizalmat abban, hogy a kormány és a politikai elit, az egymás elleni pitiáner koncharcokon és olyan álproblémákkal való hadakozásokon túl, mint Erdély elrablása, talán mégis képes kezelni a rendkívüli helyzetet. Arafat nem karrierpolitikus és nem aktuálpolitikai csinovnyik, hanem az az állami tisztviselő, aki történetesen jó helyen van, és azt végzi, amihez valóban a legjobban ért.
Azonban úgy tűnik, őt sem kerülheti el a hatalmi pozíciót birtokló politikusok örök betegsége: az arrogancia kísértése.
Az államtitkár a lazítások következtében megnövekedett fertőzésről, a lakosság egy részének nem túl felelősségteljes viselkedéséről beszélt az egyik hírtelevízióban, és nem győzzük hangsúlyozni, hogy a körültekintésre, a szabályok betartására vonatkozó felszólításaival tökéletesen egyetértünk. Mossunk kezet, viseljünk maszkot, ne verődjünk össze többen a megengedettnél, és egyáltalán: figyeljünk egymásra.
Mindez rendben van. Az, hogy sokan magasról tesznek erre, nincs annyira rendben, és az is sajnálatos, hogy – mint a katasztrófavédelmi bizottság vezetője fogalmazott – a hatóságok „elveszítették” a lakosság egy részének bizalmát (bár ennek okai részben érthetőek).
Az viszont semmiképp nincs rendben, hogy az államtitkár azzal fenyegeti a lakosságot, hogy hagyunk benneteket meghalni, amennyiben nem viselkedtek rendesen.
Arafat úr mondandójának ugyanis ez a veleje.
Utalt Olaszországra is, ahol nem volt elegendő lélegeztetőgép, korlátozott számban álltak rendelkezésre egészségügyi felszerelések, a kórházi ellátás pedig ennek következtében összeomlott.
Raed Arafat (fotó: Agerpres)
Arafat úr kifakadása nemcsak cinikus, amint azt ő is érzékeli, hanem elkeserítő is. Azért elkeserítő, mert azt jelenti, hogy az elmúlt három hónap hiábavaló volt. Hiábavaló volt a karantén, a kijárási tilalom, a társadalmi távolságtartás. Mindezekre azért volt szükség, mint tudjuk, hogy „ellaposítsuk a járványgörbét”, és az egészségügyi rendszernek ne egyszerre kelljen szembesülnie olyan terheléssel, amelyet akkori állapotában nem bírt volna el. Hogy legyen elegendő lélegeztetőgép, gyógyszer, kórházi ágy. Mert vigyázó szemünket Olaszországra vetettük, és azt láttuk, hogy ott olyan váratlanul szakadt rá az egészségügyi ellátórendszerre a betegek tömege, ami elkerülhetlenné tette a tragédiát. Ebben tehát akár igazat is adhatnánk a felemelt ujjú államtitkárnak.
Csakhogy azóta eltelt több mint három hónap, ebből kettő vesztegzár alatt. Az egyik szomszédos országban azért háborog az ellenzéki sajtó, mert a kormány túl sok lélegeztetőgépet vásárolt, kétszer annyit, mint amennyi a legrosszabb forgatókönyv bekövetkezte esetén szükséges lehet. Eléggé el nem ítélhető módon arra költötte az adófizetők pénzét, hogy feleslegben vásároljon lélgeztetőgépeket, maszkokat meg egyebeket.
Megnyugtatónak találnám, ha az illetékes államtitkárnak azért kellene magyarázkodnia Romániában, mert túlbiztosították az egészségügyi rendszert a járványhelyzet esetleges eszkalációjára számítva. Hogy túl sok lélegeztetőgépet vásároltak, túl sok maszkot, gyógyszert, felszerelést szereztek be, túl sok mobil kovidkórházat hoztak létre. (Ez utóbbiakból egyébként néhányat nemrég számoltak fel – ki érti ezt?)
Három hónapjuk volt rá. Arafat fenyegetőzése annak cinikus beismerése, hogy ezt a három hónapnyi időt elherdálták. Aki meg most betegszik meg – önhibájából vagy azon kívül –, az magára vessen. Ők szóltak, hogy tehetetlenek, hogy nem vállalják a felelősséget azért, ami az egészségügyi kormányzat dolga lett volna.
Mert ez lett volna a dolguk: a felkészülés a legrosszabra (is). Nem a nép moralizáló megfenyítése, a renitensek kiprédikálása. Azt hagyják a pópákra, nekik van ehhez tömjénük, szószékük, és jobban is áll nekik – meg hatékonyabb is, attól tartok. Lehet, velük kéne beszélni ezügyben. Érkezési sorrendben.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Letépte a magyar nemzeti színű szalagot a nándorfehérvári diadal emlékművéről, és helyére román trikolórt idéző pántlikát kötött egy belgrádi román férfi, aki szerint „mindenhol ellopják a történelmünket a magyarok”.
… a Román Nemzeti Banknak két milliárd euróba került eddig Simion mester győzelme… és a napi politikai káoszon túl: annyi drogot kapcsoltak le Nagyváradon, hogy attól egy T-Rex is kifeküdne.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.