A trikolór kormány vajon miért nem támogatja a külhoni románokat?

Orbán Viktor tusványosi beszéde óta zúg a hazai kommunikációs mező, mint a megbolygatott méhkas. A román politikai elit elhatárolódik – persze csak félszájjal, ahogy ilyen esetekben szokta (lásd, itt, itt vagy itt) –, az éles beszólásokat a közkatonákra, no meg a sajtóra bízza. Persze, akadnak higgadtabb hozzászólók is, de a többség az eurokonform elborzadás-diskurzus mentén hántja a magvas tengerit.

Az egyik olyan téma, amelyet az utóbbi napokban gyakorlatilag mikroszkóppal vizsgál és „tár fel” (mintha nem lett volna eddig is szem előtt) a román média egy része, a magyar kormány erdélyi gazdasági támogatásrendszerére vonatkozik (lásd például itt meg itt). Szinte naponta jelennek meg cikkek, publicisztikák arról, hogyan „vásárolja fel” Budapest jó pénzért Erdélyt, a romániai magyar politikusokat, polgárokat, gyakorlatilag mindent, amire ráteheti a kezét. Kedves oknyomozók, ez is régóta világos: ha a mindenkori román kormány támogatta volna a romániai magyarokat, akkor bárki másnak nem lenne mit támogatnia, ugye. Na de megtette? Nem tette meg.

És itt van egy másik kérdés is: vajon miért nem támogatja a román kormány a külhoni román közösségeket? Hiszen van belőlük elég, és nem csak a Moldovai Köztársaságban. Nos, van pár (nyilván vitatható) feltételezésem. Tessék:

1. Nincs a memóriában

1859 óta a román nemzet néhány időszakos kivételtől eltekintve csak gyarapodott. Vagyis egyre több területhez, forráshoz, lakoshoz jutott. Amely lakosokat nem mellesleg a százpár éves ifjú nemzet ma is románoknak titulál a közbeszédben, függetlenül attól, hogy annak vallják-e magukat vagy sem. Könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen nemzet vezetőinek fejéből (vagy lelkéből, ahogy tetszik) egyszerűen hiányzik a határokon került nemzettársak támogatásának gondolata, érzése (kivételek természetesen ez esetben is akadnak). Legalábbis egyelőre.

2. Szorongás a szomszédtól

Van egy olyan lehetőség is, mely szerint a román kormányok inkább nem támogatják a külhoni románokat, mert így megmarad az ütőkártyájuk a folyton „határsértegető” magyar szomszéddal szemben. Ha a román kormány is erőteljesen támogatná (értsd, a hangzatos beszédeken és aprópénz-utalásokon túl) az ukrajnai, magyarországi és egyéb román közösségeket, ezzel gyakorlatilag legitimálná a magyar „gazdasági honfoglalást”. Nem mintha Magyarországnak szüksége lenne bármiféle legitimációra, de akkor is. Így lehet minduntalan ezt mondani: mi jófiúk vagyunk, ti meg állandóan beduvadtok einstandolni a mi grundunkra, jaj Európa néni, tetszik látni, mit csináltak megint ezek a csúnya magyarok? Revízióznak, rasszistáznak, putyinistáznak, mindengononoszistáznak!

3. Európa néni és a jó kisfiú

A magát kisebbségi kánaánnak beállító, ám a kisebbségi jogokat jó bizánci-fanarióta módon folyamatosan megfúró Romániát érdekes módon egyetlen EU-s bürokrata, politikus, véleményvezér, publicista, civilszférikus akcióhős sem igazán támadja. (Bezzeg Magyarországot szinte óránként!) Pedig, hogy csak az egyik legérzékenyebb brüsszeli triggert kapjam elő: bár Magyarországon jó ideje létezik az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolata, Romániában ennek nyoma sincs. Sőt, egyetlen kormánytagra sem emlékeszem, aki harcosan menetelt volna valamelyik Pride-on. Vajon miért nem sújt le Romániára a brüsszeli szivárványpallos? Elképzelek egy plüssbe burkolt termet, ahol brüsszelokraták és román politikusok csevegnek, élükön az européerita Ionopot álkisebbségi államelnökkel. És a derék trikoloristák kifejtik a fényeséges nyugati porta gentleperszónáinak: értsék meg, egy 85+ százalékban ortodoxok lakta országban ők nem tudják az LGBT-ügyet zászlóra tűzni, na. Brüsszelokratáék megértően sóhajtanak egyet, aztán megegyeznek: oké, nem bántunk, de akkor ti meg ügyeltek a külhoni románok ügyére, nem ugráltok, mint a gonosz Magyarország, mert mi szép nagy közös Európát akarunk, nem katalán lázongást és vérengzést. Értve vagyunk?

Érzésem szerint értve vannak. Nagyon is. Persze lehet, tévedek. Adja Isten. Még tán csoda történik.