A kamuhírek bonyolult természetéről és a szólásszabadságról

Érdemtelenül kevés figyelmet kapott az a minapi hír, miszerint a Facebook bejelentette, hogy nem tiltja többé a koronavírus mesterséges eredetére vonatkozó álláspontokat, vagyis annak hangoztatását, hogy a vírus emberi tevékenység következtében jött létre, horribile dictu, laboratóriumi körülmények közül szabadult az emberiségre. Mégpedig azért engedélyezik ezután az effajta véleményeket, mert a közelmúltban igen megalapozottnak tűnő szakmai érvek merültek föl ennek legitim volta mellett, és a kérdés viták kereszttüzébe került.

Távol álljon tőlem, hogy ebben a vitában állást foglaljak: fogalmam sincs, hogy a koronavírus természetes úton jött-e létre vagy emberi közreműködéssel; és az sem világos, hogy ez mennyiben tudományos kérdés, avagy inkább politikai játszmák része – kiderül majd egyszer, ha kiderül.

Az egész ügy azért érdekes, mert rávilágít „az álhírek elleni küzdelem” álságos természetére.

Ez a küzdelem azért álságos, mert képviselői úgy tesznek, mintha létezne egy megfellebezhetetlen tekintélyt sugárzó, tisztán racionális „nulla pont”, ahonnan ránézésre megítélhető lenne minden egyes esetben, hogy mely – társadalmi, tudományos, politikai jellegű – információ minősül hamisnak, önkéntelen vagy szándékos félretájékoztatásnak.

Álhírek természetesen vannak.

Ezeket vagy egyszerűen az emberi hiszékenység termeli ki és tartja életben, vagy tudatos dezinformáció részeként jelennek meg a nyilvánosságban – ez utóbbi a súlyosabb és „válaszcsapást” érdemlő eset. Összeesküvés-elméletek is léteznek bőven. De attól, mert léteznek összeesküvés-elméletek, még összeesküvések is vannak. És ahhoz sem kell nyakra-főre hollywoodi paranoia-thrillereket nézni, hogy belássuk: az üldözési mánia mint elmekórtani jelenség megléte nem jelenti azt, hogy ne lennének olyanok, akiket valóságosan üldöznek.

A kettő közti határvonal érzékelése pedig – nem mindig, de számos esetben – kutya nehéz feladat elé állít bennünket. Annál is inkább, mert gyakran olyan egy hír (vagy híresztelés) jellege, hogy jelen tudásunk alapján nem dönthető el egyértelműen, igaz-e vagy hamis.

Az imént említett eset ez utóbbinak tankönyvi példája. Mert hiszen honnan tudhatnánk – főként mi, közemberek, akiknek nincs rálátásunk a tudományos műhelytitkokra és egyetlen hírszerző szolgálat tevékenységére sem –, hogy pontosan milyen körülmények között keletkezett ez a vírus, amely megkeserítette az elmúlt közel másfél évünket?

A mesterséges keletkezésről szóló nézeteket azonban rögtön besorolták az obskurus konspirációs elméletek közé,

hangoztatóit csupa dehonesztáló jelzővel illették, melyek közül még a „laposföldhívő” volt a legötletesebb – mint egyébként, árnyalatok nélkül, mindent és mindenkit, ami/aki a mainstream álláspontoktól eltérő járványügyi véleményeket fogalmazott meg.

Ha a legutóbbi fejlemények felől nézzük ezt az eljárást, akkor tényszerűen a következőt állapíthatjuk meg: a legnagyobb közösségi oldal beismerte, hogy (bár a gyakorlatot továbbra is folytatni kívánja) hónapokon keresztül tiltotta olyan nézetek megjelenését a felületén, amelyek utóbb teljesen legitimnek bizonyultak, ezáltal

gátolta az igazság megismerésére irányuló erőfeszítéseket.

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy a kamuhírnek minősített, ezért folyamatosan tiltott – és nem csak a járvánnyal kapcsolatos – tartalmak közül melyekről állítható teljes bizonyossággal, hogy valóban azok – és melyek minősülnek annak pusztán egy szűk körű vállalati elit valóságértelmezése (és annak önkényes érvényesítése) alapján.

Álhírnek minősíteni ugyanis csak azt lehet, aminek a hamissága konkrétan, tényszerűen bizonyítható; bizonytalan, véleményes tartalmakat nem.

Ceterum censeo:

a valóság „előállítása” nem lehet óriás techcégek moderátorainak és személytelen algoritmusainak privilégiuma.

A vitákat meg kell vívni – és ebben természetesen benne van a tévedés, az információtorzulás lehetősége, elhangozhatnak oltári butaságok vírusról, oltásról, bármiről, mint ahogy a propagandagyárak működését is nehéz ellenőrzés alatt tartani – de a véleménykizárólagosságra épülő cenzúránál minden jobb.

A szólásszabadság szó szerint ezt jelenti: a szólás szabadságát. Így, ilyen egyszerűen és radikálisan.