A hasznos idiotizmus fölöttébb haszontalan voltáról

Megértem, hogy az ember időnként tehetetlennek érzi magát. Azt is megértem, hogy ilyenkor az ember dühös: a tehetetlenség érzése erős indulatokat válthat ki. Olyan emberekből is, akik amúgy nem indulati alapon viszonyulnak a környező valósághoz.

Azt viszont képtelen vagyok felfogni, hogy ha vélt vagy valós igazunk, sérelmünk okán indulati alapon vagdalkozunk, a roham elmúltával miért nem tudjuk azt mondani: elnézést, eldobtuk a malomkövet és közben nem néztük, merre repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg s kit hogyan talál meg.

A nagy politikai és közéleti múlttal rendelkező Eckstein-Kovács Péter a minap közölt egy rövid bejegyzést a Facebook-on, magyarul és románul, meg egy fotót, amely Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt és miniszterelnök-helyettest ábrázolja, amint éppen felszólal a Fidesz kongresszusán.

Az elnök úr egy pulpitus mögött áll, amelyen a felirat: Nekünk Magyarország az első! A bejegyzés szövege pedig (magyarul és kissé pongyola román fordításban): „Románia miniszterelnök-helyettese a jelszó mögött: Nekünk Magyarország az első!”

Nos, én megértem, hogy Eckstein-Kovács Pétert (és másokat is) elkeseríti a magyar politikai valóság, határon túl és innen. Azt is megértem, hogy Eckstein-Kovács Péter (és mások) tehetetlennek érzi magát az adott helyzetben. És azt is, hogy elragadja a tehetetlenségből fakadó indulat.

Azt viszont képtelen vagyok felfogni, hogy miután elmúlt a roham, miért nem tudja azt mondani: elnézést, kicsit túldobtam a malomkövet a célon. Nem néztem, hogy az a bizonyos malomkő hol áll meg s kit talál meg. Mert ha nem is lenne éppen borzalmas háború a szomszédban, nem lenne ennyire billegő az európai, ezen belül a regionális geopolitikai egyensúly, ez a fotós bejegyzés akkor is félremenne (amint a poszt alatti kommentek egy részéből világosan látszik is), mégpedig abban az irányban, amit a román szervek nagyon is szeretnek kihasználni, sőt, Románia álkisebbségi államelnöke is kihasznált ama messze hangzó politikai performanszban (amikor még nem volt se háború, se semmi extra, a pandémián kívül): a romániai magyar közösség külföldre játszik, külföldnek játszik, sőt, játssza át Erdélyt.

A teljesen abszurd üzenet illusztrációjaként hadd álljon itt egy másik kép, amelyet szintén a bejegyzés alatti kommentek közt láttam.

A kép Románia akkori miniszterelnökét, Victor Pontát ábrázolja, aki 2013-ban meghívott vendégként részt vett az RMDSZ 11. kongresszusán. A miniszterelnök szintén egy pulpitus mögött áll (hol állna, a sarokban?), amelyen a következő felirat olvasható: Mindig a magyarokért! Hopp, tehát – ecksteini olvasatban – Victor Ponta román miniszterelnök mindig a magyarokért áll ki, mindig a magyarokért cselekszik, mindig a magyarokért kel, fekszik, él-hal. Azt hiszem, nincs értelme tovább ragozni: a társítás annyira abszurd, hogy a szervek is betegre röhögnék magukat, ha valaki komolyan felvetné nekik, mint, teszem azt, nemzetbiztonsági kockázatot.

Egy szó, mint száz: ez az üzenet nagyon, de nagyon mellément. A szerző a számára nem szimpatikus politikai erőket, oldalt célozta meg (amivel abszolút semmi baj nincs, sőt!), de sajnos saját közösségét találta telibe. Remélem, hogy a nagy politikai és közéleti múltra visszatekintő Eckstein-Kovács Péter is belátja ezt, előbb-utóbb. Mert a hasznos idiotizmus minden esetben haszontalan, ebben az esetben pedig káros is. Akkor is, ha egyébiránt az éppen járt út csupa jó szándékkal van kikövezve.