Ismerem a minisztérium több évvel ezelőtt meghozott rendeletének azokat a kitételeit, amelyek – amennyiben nincs huszonöt osztály és a diáklétszámra rá sem hederítenek – egy adott osztályszám alatti magyar iskolában csak akkor teszik lehetővé az aligazgatói állást, ha román osztály is működik. Íme a feladat: ezt a fél mondatot a rendeletből szépen ki kell iktatni.

Ha az SZNT elfogadja a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal álláspontját, és megtartja a megemlékezést, de lemond a tiltakozásról, az gyakorlatilag megalkuvást jelent, illetve annak elfogadását, hogy a 21. századi Romániában a hatóságok kényük-kedvük és érdekeik szerint semmibe vehetik a szabad véleménynyilvánítás jogát vagy a gyülekezési jogot.

Ha egy újabb Gyurcsány-éra kell Magyarországnak, hát azt könnyen megkaphatja. S ha megkapta, meg is érdemli.

Egyesek már akkor így reagáltak, amikor még nem is tudták, mi látható, hallható a filmben. Ebben van gyakorlat ezeken a tájakon, emlékezzünk arra a szomorú korszakra, amikor az egész országnak tiltakoznia kellett olyan Magyarországon megjelent erdélyi vonatkozású történelmi kiadványok ellen, amelyeket a tömegek nem is ismertek.

Megjelentek a fiatalok, akik abban a reményben kezdtek el politizálni, hogy a politikai életben kezdik el karrierjük kiépítését. Ahhoz, hogy ők teret kapjanak, ki kellett szorítani az önkénteseket és azokat, akik meggyőződésből tevékenykedtek a pártokon belül.

Hellvig írása alapján úgy tűnik, nem különösebben tartja fontosnak a Bukarest és Budapest, illetve a Bukarest és a romániai magyar közösség közötti viszony normalizálását. Legalábbis nem a magyar önrendelkezési tervek mentén. Sőt mindaddig, amíg azok léteznek, nemzetbiztonsági kockázatként tekint a romániai magyar közösségre.

A lényegében ateista fogantatású racionalitás a fogyasztást isteníti, a minden fajta élvhajhászást pedig az élet központi értékévé emeli. Ez a társadalom soha sem lesz képes arra, hogy eszmei síkon felvegye a küzdelmet az életet egy magasabbrendű rendszer részeként elfogadó, életigenlő és kemény társadalmi szabályoknak magát alávető iszlámhittel szembe.

Mintha csak a jelképeink ellen indított hadjárat folytatódna újabb síkon, immár a gazdasági világban. És történik mind­ez éppen akkor, amikor a székely termékek nép­szerűsége egyre nő nemcsak a helyi és magyar­országi fogyasztók, de a románok körében is.

Egy szó, mint száz, Veszprémben nem dőlt el semmi. A kormány kapott egy figyelmeztetést a választóktól, amit jó esetben meghallgat, és integrál a stratégiájába.

A választók torkig vannak már a populizmussal.

Az ötnyelvű üdvözlőtábla Kolozsvár határainál nem megoldás. A hivatalos helységnévtábláján kell megjelennie a város magyar és német elnevezésének.

Mircea Diacon „érvei” alapján a szándék nyilvánvaló: minden eszközzel el kell lehetetleníteni a mozgalommá terebélyesedett székelyföldi hagyományos termékek piacát.

A tiltakozó felvonulás engedélyezésének elutasítása a demokrácia alapjait, a véleménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési jogot veszi semmibe, efölött pedig mintha túlságosan könnyen átsiklana még az erdélyi, székelyföldi magyar társadalom egy része is – a román közösség vélhetően nem is tud róla.

Már most borítékolni lehet, hogy a polgári demokrácia bajnokaként felfutó, magát „német származású románnak” tituláló államelnök az autonómiára „nein”-nal válaszol, hiszen már több alkalommal kifejtette, Spanyolországban is azért vannak bajok, mert az etnikai területeket figyelembe véve húzták meg az adminisztratív határokat.

Szülőként megfoszthatjuk a gyermekeinket attól, hogy a kereszténységre épülő gazdag európai kultúra képzőművészeti, irodalmi és zenei alkotásaira értő szemmel, füllel, lélekkel, s ne analfabétaként reagáljanak?

Most, hogy vége, talán nem ünneprontó kimondani: kevés dolog áll távolabb az erdélyi magyar néplélektől, mint a Valentin-nap.

Ez egy magyar díj, el tudtam képzelni, hogy az odaítélésnél olyan jelöltet részesítenek előnyben, aki Magyarországon végezte a munkásságát. Nem így történt, aminek van üzenete számomra is, a világ felé is, sőt Erdély felé is, és ez a része nekem különösen fontos. Interjú.