„A magyar kisebbségeknek vannak politikai képviseletei” — nyilatkozta Iohannis. Ezek a politikai képviseletek miközben egymással harcolnak, olyan apró lépéseket is tesznek a választók érdekében, hogy az matematikailag semmit nem számít.

A jelek szerint Cotroceni-ből annak ellenére sem látszik, hogy van magyarkérdés, hogy az államfő azt mondja, rendszeresen konzultál az RMDSZ képviselőivel.

Azon pedig meg sem lepődünk, hogy Kelemen Hunor már-már büszkén pontosította újságírói kérdésre: számos gondja van a magyarságnak, sok mindenről tárgyalnak is Klaus Johannis államfővel – de az autonómiáról, arról nem.

Kétségtelen, hogy a román szavazók voksa volt a döntő, tehát a többség vágyainak, céljainak a teljesítése az első. De nem kellene elfelejteni, hogy az ő nyugalmuk garanciája a mi – nemzetközi, európai normák szerint rendezett – békességünk.

A globalizáció-ellenesség egy egészséges félelem, fékezni kell a tolerancia mértékét. Láthatjuk, a Nyugat is kezd rádöbbenni, hogy a bevándorlók nem csak olcsó munkaerők, akiket kiszolgáltatott helyzetbe lehet hozni, lehetnek belső ellenségek is, akik egy idő után akár tömegként is felléphetnek.

Ördögi kör rabjai vagyunk: miközben őszintén szeretnénk majd gyermekeink kezét egy tiszta, kiszámíthatóan becsületes világban elengedni, alig teszünk valamit annak érdekében, hogy az a világ valóban olyanná is váljon.

És azt gondolom, Nagy Zsolt és a többiek azért kerültek Justitia bekötött szeme elé, mert a nagyok („greii”) megegyeztek: mi is adunk öt korruptat, ti is adtok.

Ezúton jelezném a bukaresti kormánynak, hogy állampolgári jogon igényelnék egy állami tulajdonú szállodát.

Fenntartások eddig is voltak a területi autonómiákkal szemben Európa-szerte, főképp az etnikailag sokszínű Közép-Kelet-Európában, de ezt most már a zsigerivé vált Putyin-ellenesség is tetézi. Borítékolni lehet, hogy még ha a napnál nyilvánvalóbban is jogos ez az igény, csuklóból fogják lesöpörni bármely magát nemzetállamnak nevező uniós tagországban és Brüsszelben egyaránt mindaddig, míg Vlagyimir Putyin elsőszámú ellenségnek számít.

Hiába is próbáljuk felidézni, az elmúlt évek során alig találunk olyan intézkedést, kormányzati döntést, parlamentben elfogadott törvényt, amely a kisebbségben élő nemzeti közösségek jogainak bővítéséről szólna, és a már elfogadott jogszabályok alkalmazásában sem tapasztalunk haladást.

Az igazság az – bármi mást is mondhat az alkotmány –, hogy az elnök után Románia legnagyobb politikai potentátja, legbefolyásosabb embere a hírszerző szolgálat vezetője, aki sorsokat, esetleg politikai mozgásokat is a kezében tarthat, lévén ő a minden titkok fő-fő ismerője, s ilyen minőségben az elnök legfőbb tanácsadója.

Elegünk van már a marosvásárhelyi marakodásból! Nemcsak a polgármester mindent behálózó sárkányhatalma, hanem a magyarok egymást lejárató hadakozása juttatott minket kilátástalan helyzetbe.

A hírlevelek összeállítása kizárólag pártlogika alapján működik: csak azokra a problémákra hívja fel a figyelmet, amelyeket az RMDSZ is annak érez. A székely szabadság napja körüli botrány pedig azt bizonyítja, hogy a demokratikus jogok megsértésére rá se hederítő szövetség nem hajlandó pártatlanul képviselni az összmagyarság érdekeit, sőt üvöltő hallgatása gyakorlatilag alátámasztja a támadók jogsértő kirohanásait.

Elnézhető egy elvileg és törvényileg a székelyek védelméért dolgozó hivatalnoktól, hogy kiütést kapjon a székelyektől. Szakmai ártalom. De az, hogy a fogyasztóvédelmis ne ismerje, milyen termékeket árusítanak a piacon, elfogadhatatlan.

Ijesztő képsorokat láthatunk egy-egy kisebb vidéki, de olykor nagyvárosi beteggondozó intézményről is: lerobbant épületek gondozatlan zöldövezettel, ósdi vezetékekkel, salétromos vagy piszkos falakkal, csorba illemhelyek ferdén lógó ajtóval, a kilincs és a vécépapír hűlt helyével.

A kommunista rendszer levitézlett ugyan, de valamilyen módon ma is hatalmon lévő pribékjei igyekeznek elfeledtetni a terrort, bezártságot, kiszolgáltatottságot, s nincstelenséget, míg az áldozatok próbálják elfelejteni azt.

Az embereknek elegük van a hazug, korrupt, arrogáns, a választókat a kampányon túl semmibe vevő, a funkcióikat saját és famíliájuk meggazdagodására használó politikusokból, akik, ha úgy adódik, megvédik egymást akár az igazságszolgáltatással szemben is (bár mostanában már ritkábban sikerül nekik).