Sokat tudunk mi, kisebbségbe szorult magyarok a multikulturalizmusról. Tudjuk, hogy a multikulti többnyire egynyelvű, és ez a nyelv mindig a hatalom nyelve.

A decentralizációs javaslat mindkét fél számára jó kompromisszum lehet, sőt a többi ukrajnai kisebbség – így a magyarok és a románok is – profitálhat belőle, ha az orosz fél elfogadja.

A magát multikulturálisnak nevező Kolozsváron továbbra sem engedélyezik a kétnyelvű várostáblák kihelyezését, több tízezer helybeli akaratát semmibe veszik, a civileknek újabb és újabb pereket kell indítaniuk a normalitás meghonosításáért.

Elena Udrea legalább kegyeltje volt a leköszönt államfőnek, s ha minden egyéb, nem is politikai tartalmú pletykáktól eltekintünk, akkor is vizsgálódás tárgya lehet kettejük kapcsolata, s ezáltal Traian Băsescu kötődése ahhoz a maffiózó bandához, amely milliárdokkal karcsúsította a román államkasszát.

A bankok pedig a keleti piacon is lecsaptak a prédára, és a gátlástalanságukról nagyon sokat elárul, hogy a térség országaiban egy kis állam lakosságával felérő számú ember került hitelcsapdába alig egy évtized alatt.

Megjelenik-e a szász örökség Klaus Johannis politikájában? Összeegyeztethető-e az erdélyiség a román nemzetállami törekvésekkel? Bakk Miklós írása Románia jelenlegi elnökének politikai pályájáról.

A magyarok feltehetőleg jó néven vennék azt, ha Szent László visszakerülne arra a térre, amit ők, a románokkal ellentétben soha nem hívtak Unirii, az Egyesülés terének.

A korrupcióellenes küzdelem a jelek szerint akkor lehet igazán sikeres, ha a kormány megfelelő jövedelmet tudna biztosítani a közszférában, és akkor tulajdonképpen megérné nem korruptnak lenni.

Lehet, hogy Udrea a védekezési reflexétől, az önuralom álcája mögött megbúvó pánikérzettől hajtva tulajdonképpen egy mocskos rendszernek, politikai mentora és eszményképe legsúlyosabb örökségének: a maffia-államnak ássa meg, akarva vagy akaratlanul, a sírját.

Mindaz, amiről most ünnepelve szónokolnak az RMDSZ korábbi és jelenlegi vezetői, tíz-tizenöt évvel ezelőtti megvalósítás, az apró lépések politikája jó ideje helyben topogássá változott, melyet mostanság egy-egy visszalépés is fűszerez.

Arról képtelen e hatalom lemondani, hogy ne antagonisztikusnak gondolja el a két nemzetépítést. Szemléletében – legyen az nemzeti „liberális” nyílt nemzeti sovinizmus, „proletár” internacionalista vagy bármilyen, akkor is azt az elvet követi, hogy a két nemzetépítés egymás mellett nemcsak nem fér meg, de egymást kimondottan kizárja.

Kolozsvár esetében ezt elsősorban POLITIKAI, és nem jogi kérdésnek tartom. A jog fegyverei nem állnak egyértelműen a mi oldalunkon, hogy peres úton lehessen elérni biztos eredményt. A jog és az igazságérzet nem mindig vannak összhangban.

A színek, hangok, ízek egytől egyig a képzelet szüleményei. A többi: mindennapi valóság. Románia.

Ezért én most nem ígérhetem meg, hogy beállok a levelet írók sorába. Csak annyit mondhatok, hogy szorítok önnek, egészséget, kitartást, mielőbbi amnesztialehetőséget kívánok jelenlegi állapota elviseléséhez.

Lesz itt zaj! Csak bízni kell!

Jelenleg tehát Magyarország az egyik legfontosabb színtér Kelet és Nyugat egymásnak feszülésében. Ez lehetőség, de egyben hatalmas felelősség is. Különleges gazdasági igényei ellenére sem szabad elfelejteni, hogy közép-európai országként, az EU és a NATO tagjaként a Nyugat, az európai kultúra része.

A szocializmus lebontása, úgy tűnik, könnyebb volt, mint néhány (több tíz!) engedély nélkül felépített csicsás házikó, cukormázas mesés, giccses palota lebontása, eltávolítása a városrendészet és jogszerűség követelésére.