Amiért Hobónak örökre hálás vagyok, az a Nem lehet két hazád, melynek pár egyszerű sora és klipje a legerősebb magyar közéleti-művészeti alkotásokkal vetekedő módon mutatja be, milyen is volt az elmúlt vagy száz évben magyarnak és szabadnak, szabad magyarnak lenni. Úgy, hogy közben tudjuk: nem lehet két hazánk.

A kisebbségi jogok terén Bukarest nem azt a jogi elvet alkalmazza, hogy amit nem tilos, azt szabad, hanem azt, hogy csak azt szabad, amit írásban rögzítettek. Azt ugyanakkor, hogy akár romániai, akár nemzetközi szinten a jelenleginél kedvezőbb szabályozást rögzítsenek, Románia kézzel-lábbal megpróbálja akadályozni.

Már csak az a kérdés, hogy tényleg megvalósul-e.

Belegondolni is rémisztő, mihez vezethetett volna, ha a tengerentúli nagyhatalom valóra váltja elképzeléseit, az ukrán hadsereg pedig profi kiképzés után amerikai nehézfegyverekkel felszerelkezve újult lendülettel folytatja a harcot.

Az újabb moszkvai kísérlet elhozhatná a békét, ha lenne minimális közös nevező a megegyezés szándékában. Például az orosz többségű tartományok autonómiájának elfogadása és az övezet teljes demilitarizálása.

A önyves-gyertyás megemlékezésre sem a Bolyai iskola, sem a Református Kollégium, de még az orvosi magyar diákjai sem jöttek el. Pedig a harcot értük vívtuk, és folytatjuk mindennap. Úgy tűnik, számukra nincs értéke a kínkeservesen kivívott jogoknak.

Szemléztünk a minap két toplistát. Azt gondoltuk, ennyi belefér a mi nyomorúságos, nemlétező erdélyi „bulvárunkba”. Úgy tűnik, nem fért bele, és ebből le kell vonnunk bizonyos tanulságokat.

Milyen eszközeink maradnak hát? Tartok tőle, hogy a közös, nyilvános fellépésen túl nem sok más. Egy újabb március 10., amelynek elszántságát a polgármesteri tiltás mellett az újabb MOGYE-s terror is fokozhatja.

Talán csonkig égtek már a gyertyák a számtalan és eredménytelen tüntetésben, felvonulásban... Talán sokan rájöttek, hogy hiába meneteltünk, előbbre mégsem jutottunk.

Emil Boc tavaly március 15-én és augusztus 20-án még magyarul szólt az ünneplőkhöz, nem győzte hangsúlyozni városa multikulturalitásának szépségét, hasznát, de lám, a gyakorlatban mindent megtesz, nehogy otthon érezhesse magát az ötvenezernyi magyar nemzetiségű kolozsvári.

Elena Udrea pisze orrának sűrű mutogatása közben felmerül néhány komoly kérdés is: vajon kit, kiket ránt most magával ő, s ezek között nem lesz-e jelen Traian Băsescu, a nagy pártfogó és mentor, aki az Udrea-ügyön kívül is számos elszámolni való históriával „büszkélkedhet”?

Úgy tűnik, hogy ezt az országot csupa köztörvényes tolvaj, csaló, korrupt és zsaroló igazgatja, kezdve a legmagasabbaktól a legkisebbekig.

Az Európai Unió is vizsgázik, mert ha a román bírák megengedhetik maguknak, hogy megalapozatlanul ítéljenek el magas rangú politikusokat, akkor az unió igazságszolgáltatásával is bajok vannak.

Mközben Kolozsvár magyar lakosságának villámcsődületek, aláírásgyűjtések alkalmával kötelessége kiállni közösség jogaiért, az önkormányzatban és a parlamentben is állandó nyomást kell gyakorolni.

A volt oktatási miniszter, a szociáldemokrata Ecaterina Andronescu a Hagyományos Viselet napját kívánja bevezetni. Ötlete azonban elvetélt – párttársa, a társadalmi párbeszédért felelős egykori miniszter, Aurelia Cristea a Román Népviselet napját rendszeresítené, ami, valljuk be, sokkal hazafiasabb ötlet.

Két RMDSZ-es képviselő pere zárult le. És nem csupán számukra kedvezőtlenül: a magyar érdek­képviselet két évtizede még szilárd, de mára igencsak megrendült erkölcsi hitele tovább vékonyodik tőle, ami a közösségnek sem használ.

Manapság Erdély-szerte gyakran hallom – Klaus Johannis nyomdokain haladva –, ha Romániában élünk, legyünk mi, magyarok is románok. Ezt akarnák elültetni a nép fülébe. Egyelőre szép szóval, de majd megpróbálhatják bilinccsel is.