Miért fontosabb bármelyik magyar instanciának a „magyar” élet, mint az emberélet?

Ezt ismételgetem most néhány perce, mióta – én hülye! – elolvastam Mihancsik Zsófia cikkét.

A Kolozsváron élő költő az E-MIL estsorozatának házigazdája lesz, legközelebb Markó Bélát faggatja. Villáminterjúnk Nonóval.

Elfogadhatatlan, hogy egy EU-tagállamban kriminalizálják egy közösség anyanyelvhasználatát egy olyan régióban, ahol őshonosnak számít, bírósági ítélettel erősítve meg azt, hogy tagjai másodrangú állampolgárok.

Egyik túloldali kedves barátomtól több friss olvasmány mellett nem mást kaptam ajándékba, mint egy Kádár Jánosról készült könyvet. Méghozzá azzal az ajánlással, hogy indulásnak vessem össze: hányszor láttam őt, a ma káromoltat, a televízió képernyőjén, és hányszor látom az anyaország mostani vezetőpártjának első emberét!

A jelenlegi romániai iskolák éppen az életre, a boldogulásra nem nevelik gyermekeinket, az érdeklődést, a tudásszomjat ölik ki belőlük a túlzsúfolt órarenddel, a memorizálásra alapozott módszerekkel.

A Ponta-dinasztia nyaka körül szorulni látszik a hurok, s csak most látszik, hogy milyen kiterjedt és jól szervezett família ez, mely a miniszterelnökké fölkent Victoraș vállain nyugszik és óvó karjai alatt tevékenykedik.

Színtiszta, a nyomdafesték tűréshatárán túli fokon cinikus politikai játszmát folytat a kormányfő az adótörvénykönyv módosítása címen.

Polipszerű hálózat felszámolásával kísérletezik a sokak által ügyészállami rendszer kiépítésével vádolt DNA, és úgy tűnik, csak idő kérdése, mikor jut el a legmagasabb körökig.

Az elmúlt napok magyarellenes cselekedeteinek egyik oka a román nyelvű sajtó radikalizálódása, nacionalizmusa.

Aligha véletlen , hogy e jól hangzó javaslatokkal Victor Ponta éppen akkor állt elő, amikor legközelebbi családtagjai, emberei is a korrupcióellenes ügyészek látószögébe kerültek. Mintha csak a számonkérést, a kényelmetlen kérdéseket kívánná megúszni a miniszterelnök az új beszédtéma bevetésével.

A „tisztáldozatok” nem másként gondolkodó, szabadlelkű eretnekek, hanem közönséges tolvajok, akik a közösség vagyonában, a köz pénzeiben úgy vájkálnak, mintha a saját gyermekkori erszényecskéjük lenne.

Az Erdélyi Magyar Könyves Céhre nézve végzetes lenne a kultúrbélyeg bevezetése, mivel az állami nyomdában gyártott „zárjegy” megvásárlása olyan pénzeket kötne le több évre, amelyeket csak részben szereznének vissza a könyv eladásakor.

Mit tesz eközben a román állam? Hallgatólagosan igazat ad a gyűlöletkeltőknek, hiszen a kormány és az elnöki hivatal szóra sem méltatja a hétvégi gyalázatot.

Várom tehát, hogy a mieink, reményteljes kezdetek után, hét esztendő teltén, folytassák Koszovó és Székelyföld akkor megkezdett összehasonlítását. Hogy elmondják és megírják: miért menekülnek a koszovói albánok a szabad, önálló és független tartományukból, ahol saját kormányuk és saját parlamentjük működik, és amelyet ráadásul a világ legalább száz országa elismert?

Băsescu hirtelen rájött, hogy egy háromszáz fős parlamentben a nemzeti kisebbségek hivatalból ott levő tizenhét fős csoportja az RMDSZ-szel együtt aránytalanul nagy erő lenne, és „erre nagyon kell vigyázni a nemzeti érdekek miatt”.

Az egészben csak az a groteszk, hogy ezen vitéz vezérek apái, nagyapái, nagybácsijai egytől egyik moszkoviták voltak, a szovjet impérium hű kiszolgálói magyar földön: párttitkárok, tanácselnökök, munkásőrök, cenzorok, halálos ítéleteket követelő népbírók, börtönőrök, ávós verőlegények, pöffeszkedő kolhozvezérek, a szovjet birodalmi hadsereget behívó úgynevezett államférfiak, a magyarság meggyötört testén taposó senkik.