Vádlóink saját csapdájukba esnek: azt mondják, szeretik a magyarságot, aztán jelentős részét mégis kirekesztik: a melegeket, a baloldaliakat, a liberálisokat, a hajléktalanokat, az ateistákat – bárkit, aki a világképükbe nem fért be.

Egyre több kijelentés, gesztus, döntés, intézkedés jelzi: a román államhatalom egyáltalán nem készül és nem is hajlandó párbeszédre a magyarság autonómiaköveteléseiről.

Rég tudja Romániában mindenki, hogy a magyarok el-kikergetése, megölése – lásd: haláltáborok a világháború után 15 évvel is – egyszerűen Románia belügye.

Ismét olyan jogszabályt alkottak, amely a nagymenőket hozza előnybe, a kisvállalkozókat és a magánszemélyeket fojtogató adóprést viszont szorosabbra húzzák.

Mit kezdhetnek magukkal Erdély visszatelepült nemesei a megváltozott társadalmi körülmények között? Erről beszélgettünk Csinta Samuval, aki könyvet írt róluk.

Ma Európában bármiféle területi autonómia igénnyel fellépni, öngyilkossággal egyenlő, mert az ukrán válságnak köszönhetően mára az autonómia a szecesszió szinonimájává lett az európai köztudatban.

Kezd összeállni a kép: egyre inkább úgy fest, a román hatalomnak fogytán a türelme, és azzal kacérkodik, hogy a passzív, csak hosszú távon eredményes elnyomó szerep helyett inkább konfrontációkeresőként, felbujtóként lépjen fel.

Ha alkalom adódik rá, és bizonyos hatalmi körök azonnali érdekeit nem hogy nem sérti, de látszólag még szolgálja is, az erdélyi magyarságot igyekeznek veszélyes, idegen testként felmutatni.

Ijesztő mértékben elárasztották az országot a gazság újratermelői.

Amióta a szebeni bürgermeister beköltözött az államelnöki palotába, a román közhangulat-formálók egyre vehemensebben kezdik megkérdőjelezni a magyar közösség jogköveteléseit. Hogy mennyire nem érdeke herr Johannisnak a mi fájdalmaink balzsamozása, példa rá az is, hogy a fekete március negyedszázados évfordulója nem érte el ingerküszöbének szintjét.

A főtanfelügyelőket egy meghallgatás után eddig is a tanügyminiszter nevezte ki minden év szeptemberében a mindenkori kormánypártok megyei szervezeteinek javaslatára. Egyáltalán nem számított a szakmaiság, sok esetben még a végzettség sem, az volt a fontos, hogy az illető pedagógus jó pártkatona legyen.

Aligha foglalkozik Strasbourg a székely autonómia kérdésével. Ez rossz hír. Még rosszabb hír, hogy a székelyek sem.

Az uniós kényszer alatt született romániai restitúciós folyamat legfontosabb vezérelve, hogy csak azt visszaadni, amit már sehogy sem lehet „fogva” tartani. A gyulafehérvári Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására.

Legyünk keményszívűek. Ha jól meggondoljuk, ezek a tolvajok huszonöt évnyi életünket lopták meg. E bűntényhez képest pedig nem is olyan szigorúak a romániai börtönviszonyok…

Európában továbbra is igen kevéssé ismerik helyzetünket, és önálló külpolitika, hatékony diplomáciai tevékenység nélkül még sokáig hitelt adnak a hivatalos román álláspontnak, mely szerint biztosítottak a nemzeti kisebbségek jogai.

A szembenállás, a „párhuzamos történelem” képtelensége változatlanul uralg, s így lesz ez mindaddig, amíg legalább erkölcsileg nem vonják felelősségre a sötétből cselekvőket, az etnikai összecsapás igazi szervezőit és haszonélvezőit, a nacionalista kommunizmus rövid időre elrejtőzött, de gyorsan előkerülő pribékjeit.

Miközben a MOGYE-n nem lehet beindítani a magyar nyelvű gyakorlati képzést, mert egyesek aggódnak, hogy a fiatal orvosok nem tudnak majd a román anyanyelvű pácienssel kommunikálni, az ország más részeiben gyakran külföldi, csekély románnyelv-tudással vagy románul egyáltalán nem beszélő külföldi orvosok vállalnak hetente több ügyeletet.