Egy-két fedezet nélküli populista intézkedéstől a baloldal még sohasem hátrált meg, és az áfacsökkentés híre pillanatnyilag enyhít az SZDP megítélésén, jövőben pedig – a választási évben – már érződnie is kell.

Ha magyar nemzetiségűként nézem Klaus Johannis ténykedését, el kell mondanom, József Attila egyik híres versét idézve szabadon: „nem szidott, nem is nézett énrám…”

Bonyolult kérdésben hozott döntést a szenátus akkor, amikor rábólintott arra, hogy az orvosi műhibák áldozatainak megítélhető fájdalomdíjat legtöbb 30.000 euróban állapítsák meg.

A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett.

A román nemzet egységébe rondít bele Szent László. Egy ilyen magyarázat után elképzelem mi járhat az említett bizottság tagjainak a fejében. Valami ilyesmi:

Idén is eljött a húsvét. Ami Csíkszeredában nem múlhat el a tömeges szabadtéri ételszenteltetés nélkül. Mi is ott voltunk.

Nem szívesen tételezem fel György Péterről, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.

Nagy Debreczeni Hajnal esete csak egy friss példa ebben a folyamatban. Egy klientúrarendszerek által eltérített, korrekcióra képtelennek tűnő és nem hatékony intézményrendszer, egy politikai emlőkön csüggő sajtó, egy vízfejű elit tünete ez az eset.

Ha ez a nyomozás nem is konkrétan magyarellenes élű, Markó belekeverése alkalmas arra, hogy minden, az ő nevéhez fűződő, a magyar közösséget érintő, amúgy száz-, sőt ezerszázalékosan jogos visszaszolgáltatást megkérdőjelezhetővé tegyen.

Az erdélyiekkel szembeni ellenszenv növekedése nem valami új, önálló jelenség, hanem egyszerűen az általános frusztráció, másság- és idegenellesség szerves része.

Eldurvuló világunkban alig figyelünk egymásra. Ha igen, gyakran azt sem pozitív értelemben tesszük – épp ellenkezőleg: azt lessük, mikor hibázik a másik, s ha elkapjuk, földbe tapossuk.

A tiltásokról nem szólok, mert ha voltak is – és tényleg voltak! –, azokat soha nem vettük komolyan, inkább az volt az igazság, hogy megszóltuk azt, aki a húsvéti ünnepkör bármelyik eseményét, mozzanatát és pillanatát negligálta, s aki még arra is vetemedett közülünk, hogy például a húsvéthétfői locsolkodásokból kimaradt, azt emberszámba se vettük.

A nem román nemzetiség ebben az esetben nem puszta szóvirág vagy kisebbségvédelmi megjelölés – és főleg nem abban az értelemben, ahogy mi, magyarok értelmezzük a kérdést –, hanem a társadalmat át és átszövő korrupcióval szembeni következetesség, a felelősségvállalással kapcsolatos mentalitás fokmérője.

Várjuk ki a végét – mondtam magamban. S ez a Iohannis-nyilatkozat lett a vége: „Erdélyi vagyok, Avram Iancu-párti.” .dpuf

Indokolt lenne tehát a kormány igyekezete, hogy gátat vessen a szabadrablásnak, csakhogy az, ami az elmúlt két hétben történt, sem tisztességesnek, sem elvszerűnek, sem igazságosnak nem nevezhető.

Vezérelvű pártok esetében, mint amilyen a Fidesz és a Jobbik, szinte egy személyben a pártelnök szabja meg a párt irányultságát. Vona Gábor pedig nagyon elhatározottnak látszik a néppártosodás tekintetében.

Az államfő komoly politikusnak látszik, s talán tényleg szakíthatunk negyedszázados politikai szokásainkkal, és elkezdődhet valami egészen más.