Igen gyakran látszik úgy Erdélyben, hogy az a rendes ember, akinél rend van otthon. Úgy tűnik, akinél rend van otthon, rossz ember nem lehet.

Oly sok vitatható és jogtipró körülmény közepette a romániai igazságszolgáltatás pártatlanságában változatlanul hinni akarók most egy pillanatra hátradőlhetnek, és belekortyolhatnak egy pohár hideg sörbe.

Az egekbe emelt korrupciós ügyészség egyik legnépszerűbb és leghitelesebb intézménnyé vált, és szépen lassan önjáróvá, veszélyes hatalommá alakul.

Veszélyes játék részesei lettünk, mert az irántunk tanúsított elutasító és ellenséges magatartásukkal az említett tisztségviselők nemcsak megaláztak, hanem provokálnak is minket.

Bár huszonöt évvel ezelőtt a minket kiszorítani, elüldözni akaró román nacionalisták vérezték össze, tették gyászossá a március végi napokat, ami elindította a marosvásárhelyi magyarság visszafordíthatatlan térvesztését és megállíthatatlan exodusát, de legalább ennyire mi is hozzájárultunk közösségünk kivéreztetéséhez.

A marosvásárhelyi tiltakozó felvonulás megakadályozása igenis felrázta az erdélyi magyarságot.

Jó ideje immár, hogy semmiféle jóindulatot nem tapasztaltunk a hatalom részéről, jogaink nem bővültek, nyomát sem látjuk annak a törekvésnek, hogy mi is otthon érezzük magunkat Romániában, hogy egyenrangú állampolgárokként viszonyuljanak hozzánk.

Ha nem is ad hitelt Orbán tábora e burkolt vádaskodásnak, de a nemzeti oldal csak veszíthet a torzsalkodás hatására.

Cîmpeanu felsorakozott azon dicstelen elődei és kormányzati kollégái sorába, akik az egyetemi autonómiát szándékosan úgy értelmezik félre, hogy az a törvények nyílt megsértésére is feljogosít – már akkor, ha a magyar közösség háttérbe szorításáról van szó.

Hogy az ideiglenes és végleges adatok között újra megmagyarázhatatlan eltérések jelennek meg a 2011-es számlálás okán, és ezek véletlenül sem az ortodoxokból „csippentenek le”, nos, erre a szakemberek is csak hümmögnek és fejcsóválnak.

Ne higgyük, hogy ami Marosvásár­helyen történt, történik, az minket nem érint, és nálunk nem következhet be. A szédületes iramban folyó jogfosztás mindannyiunkat érint.

A Ceaușescu-éra közösségeket, intézményeket pusztító nacionalista őrjöngése tovább tobzódik Marosvásárhelyen, s a hatalmat bitorló új birtokosok az összes államhatalmi eszközzel visszaélve, újból és újból beletipornak a ma még legnagyobb magyar közösségnek számító marosvásárhelyibe.

Nem pusztán attól lesz jó az üzleti környezet, ha alacsonyak az adók. Az is kell ehhez, hogy az adórendszert ne változtassák mindenféle jövő-menő kormány osztogatási vagy egyéb kedve szerint.

A romániai magyar politikum és a sajtó több mint egy hete próbálja megemészteni berlini kijelentését, miszerint Romániában nem létezik magyarkérdés, de igazából nem sikerült megfejteni az e mögött rejlő jelentést. Attól tartunk, hogy azért, mert ő sem tudja, mit akart mondani.

Maradt hát az egyetlen lehetőség: ország-világ figyelmét felhívni arra, hogy a román hatalom már gyülekezni, utcára vonulni, hangunkat hallatni sem enged, semmibe veszi alapvető jogainkat.

Ha továbbra is magyarként akarunk élni a szülőföldünkön, ezt a várost feladni nem szabad, bármi áron meg kell tartani!

A tisztaság és a nyugodt körülmények biztosítása mellett az általános elégedettség legfontosabb feltétele, hogy az orvosok és ápolók találjanak időt arra, hogy szóba álljanak, meghallgassák és pontosan tájékoztassák a beteget és esetenként a hozzátartozóját is.