Mi csináltunk nemzeti hőst Iancuból?

„Szóval szentnek látszott a béke, vagy inkább a megegyezés, amikor Hatvani Imre őrnagy szabadcsapatával minden tájékozódás és jelzés nélkül viharszerűen rátört a móc felkelőkre, és több ismert vezetőjükkel együtt jó néhányat lekaszabolt, illetve agyonlövetett. A következmények már közismertek: nagy árat fizettünk Hatvani meggondolatlan cselekedetéért! Kemény Farkas még megpróbálta feltartóztatni Iancu sok ezerre duzzadt seregét, de Vasvári Pál és teljes csapatának levágatását már nem akadályozhatta meg, még kevésbé a Kolozsvár felé vonuló horda útjába eső magyar falvak lakosságának lemészárlását. Gondoljunk csak az olyan gazdag és polgárosodott magyar falvakra, mint Magyarigen, amelynek ma jobbára csak a hatalmas neogótikus temploma emlékeztet egykori nagyságára.

Miközben a felelős pesti kormány a horvát és a szerb betöréssel foglalkozott, az erdélyi románok lázongását mintha nem vették volna elég komolyan, pedig az indulatok elszabadulása talán megelőzhető lett volna. Nem eléggé ismert, hogy másokat ne említsünk, Şaguna püspök személyesen járt Pesten, ahol többször is találkozott a forradalmi kormány tagjaival, gróf Széchenyi Istvánt pedig már-már kérlelte, hogy jöjjön Erdélybe, legyen a tartomány királyi biztosa és vegyen részt a balázsfalvi román nagygyűlésen! Mint naplójában is olvashatjuk, Széchenyi szívesen jött volna, de akkor már közlekedési miniszter volt, és szükség volt rá Budapesten.

Talán kormánydöntésre lett volna szükség, hogy mi fontosabb, az erdélyi békesség vagy a gróf szakmai tevékenységnek pár napi, netán néhány heti megszakítása. Jó százötven év után könnyű okosnak lenni, ám mégis eljátszunk a gondolattal: vajon mennyiben különbözne mai helyzetünk, ha a következetes nemzetiségi politikája miatt az erdélyi románok közt is népszerű Széchenyi eljön hozzánk, s lecsillapítja a kedélyeket...

Széchenyinél maradva, írásaiban, de az országgyűlésben is többször felhívja a kormány és az egész nemzet figyelmét a megfontolt, lehetőleg minden körülményt számbavevő cselekvésre. Mert a »szalmaláng-magyar« vakon nekimegy az ellenfélnek, s könnyelműségével sokkal több kárt okoz, mint hasznot. Valami ilyesmi történt Hatvaniékkal is Abrudbányán, jóllehet még csak nem is sejthették, hogy Avram Iancuból akaratlanul is román nemzeti hőst csinálnak. Ám kérdés: vajon tanultunk-e az ilyen kudarcokból? A szólamokban hirdetett nagy nemzeti összeborulás ellenére a magyarság mostani állapota, vele az anyaország alacsony külföldi tekintélye mintha a nem válaszhoz állna jóval közelebb."