Világaink összenyitása – magyarok és románok a közös Erdélyben

Az erdélyi ember egészen zsenge korában találkozik azzal, hogy milyen nemzetiségű. Mondhatni szembesül vele.

Egy szinte tökéletes erdélyi kisvárosban, Szászrégenben születtem és nőttem fel. Kisgyerekkori emlékeim egyike – mint annyi más, etnikailag színes lakosságú vidéken felnövő erdélyi gyereknek –, hogy vannak emberek, akiknek nem értem a nyelvét. Ilyenkor anyám vagy apám elmagyarázta, hogy a néni vagy a bácsi román, mert legtöbbször román emberekről volt szó. De nem csak románokról. „Ő Hanzi bácsi, szász” – válaszolták kérdésemre a szüleim, miután az utcán megálltunk pár percre az ismerőssel beszélgetni. Vagy Laji, aki zsidó volt. Vagy Pardalian, a cigány. Meg mondták, hogy „la revedere!” és „auf Wiedersehen”, így kell románul és németül elbúcsúzni tőlük. Vagy, hogy shalom!, a zsidók így köszönnek, mondták. Pardaliantól meg hogy: taves bahtalo! – ezt már nagyapám tanította. Eleinte nevettem, mert furán hangzottak ezek az idegen szavak, de aztán megszoktam. Mint ahogy azt is hamar megszoktam, hogy a feliratok mindenütt csak románul vannak. És hogy a református és katolikus templomon kívül ott magasodik a város közepén a szász templom, kicsit odébb a román is. Meg hogy a hangos beszédű cigány asszonyok színes rokolyákban járnak (és nem, nem visznek el, ahogy valamelyik zord szomszéd fenyegetőzött, amikor a labdát pattogtattuk az ablaka alatt).

A román emberek többsége, legalábbis aki helybéli volt, vagy a szintén vegyes etnikumú környező falvakból költözött be a városba, ha nem is tökéletesen, de elboldogult magyarul is. Persze a magyarok is beszéltek románul, sokan németül (szászul) is elgagyogtak és fordítva. Ez nekem, kisgyereknek természetes volt. A felnőtteknek is, mert bár a Ceaușescu-rezsim veszettül nacionalista is volt, a kommunista diktatúra egyéb átkai, például az áruhiány, az élelem beszerzésének nehézségei, a mindennapos áramszünetek és általában

a nélkülözés ugyanúgy érintett románt, magyart, szászt, cigányt és zsidót

meg mindenki ugyanúgy jegyre kapta a kenyeret és az olajat. És román húsvétkor a szomszéd román néni – akinek a férje magyar volt –, áthozott egy tál sütit, és anyám is vitt nekik, amikor nálunk volt húsvét.

Ezzel párhuzamosan már az óvodában konfliktusban álltunk a románokkal, mi magyar gyerekek. Egyszerűen csak azért, mert mások voltunk és más csoportokat alkottunk, nem uszított egymás ellen senki – egy kisgyerek nem nacionalista. A vegyes tannyelvű általános iskolában aztán már kifejezetten azért törtek ki verekedések, mert egyik gyerek magyar volt, a másik meg román. Magyar többségű vidékről származó ismerősöm hitetlenkedve hallgatta ezt, amikor ezt nemrég elmeséltem neki, pedig így volt. Csak a középiskolában lettünk jóban egymással mi, magyarok és románok.

Nagyon pontosan emlékszem, mennyire mélységesen megdöbbentett, amikor 1990 márciusában az ablakunk előtt elvonuló Vatra Românească-tüntetés feltüzelt tömegének első sorában felismertem az iskolám addig kedvesnek ismert román biológiatanárnőjét, amint lila fejjel, teljes átéléssel üvöltötte az ordenáré magyarellenes jelszavakat. Ellenem is, aki az öcsémmel az ablakból néztem az ijesztő felvonulást. Pedig én nem csináltam semmit, csak magyar voltam. Aztán nem sokkal ezután úgy léptünk be reggel az osztálytermünkbe, hogy a magyartanárnő oszink jóvoltából fali pannókra ragasztott több tucatnyi magyar író és költő arcképét cafatokra tépve találtuk. Soha nem azonosították a tetteseket, fegyelmi vagy biztonsági ügy sem lett belőle. Pedig mi nem csináltunk semmit, csak tanultunk, magyar osztályban, de románul is, román irodalmat, történelmet és földrajzot, amit kell, és románul is tudtunk tisztességesen.

Akkor, tizenöt évesen tudatosodott bennem rendesebben, hogy

azzal, hogy Romániában született és itt élő magyar vagyok, a státuszom különleges, és nem mindig pozitív értelemben.

Hogy sokak szemében a puszta létem egy anomália, egy fura baleset, érthetetlen és elfogadhatatlan. És hogy ennek az én létemnek a feltételei, az iskolám, a kultúrám, a közegem fenntartása egy ímmel-ámmal, fogcsikorgatva teljesített kényszerfeladat a saját szülőhazám számára.

Egy év híján három évtizede Kolozsváron élek, közelről láttam a Funar-korszak kiteljesedését, sok olyasmit láttam és hallottam az utcán, a hivatalban, a médiában, ami azoknak az éveknek a közvetlen következménye volt. Viszont hosszú ideig dolgoztam román környezetben is és megtapasztalhattam, mennyire normálisan lehet élni egymás mellett, különböző nemzetiségű emberekként, Erdélyben, Romániában.

Ennek viszont egyetlen gyakorlati feltétele van vagy lehetne, ez pedig az első tétel-kijelentésem:

nem szabad a román és a magyar nemzeti identitást a maguk őszinte teljességében egymásnak ereszteni, mint pitbullokat az arénában.

Azért hangsúlyozom, hogy gyakorlati feltétel, mert egyedi, konkrét, történelmileg meghatározott helyzetről van szó, az erdélyi, romániai románok és az erdélyi, romániai magyarok identitásáról, ezek kölcsönhatásáról. Ezt pedig nem lehet más, Európa vagy a világ másik részein kialakult vagy kialakított viszony jellemzőivel sem leírni, sem megoldani. Az argentin és a kínai nemzeti identitás között elég nehezen lehetne egymásnak feszülő ellentéteket találni, viszont a kínai és a tibeti között annál inkább, ennek pedig földrajzi és történelmi okai vannak. Ugyanilyen okokból vannak összeférhetetlenségek a román és az erdélyi magyar identitás között is. És nem, nem jó példa a sokat bezzegelt francia–német megbékélés sem, mert az egy teljesen más helyzet teljesen más jellemzőkkel, múlttal és közeggel.

Naiv idealizmus, hogy románok és magyarok Romániában a szivárványos ég alatt, a virágos réten kézen fogva tudunk táncikálni és öröménekeket énekelni. Nos, nem tudjuk maradéktalanul összenyitni a világainkat. Életünk jelentős részét igen, de vannak párhuzamos, összeférhetetlen dolgaink is, ezeket jó külön tartani. Földrajzilag közös történelmünknek, történelmeinknek, nemzeti mitológiáinknak, kultúránknak rengeteg olyan része van, aminek tökéletes ellentéte miatt a két verziót nem lehet egymás mellé tenni, mivel kölcsönösen kioltják egymást. De nem is kell egymás mellé tenni és nem is kell kioltaniuk egymást.

Tévednek az univerzalista humanisták, nincs olyan, hogy „ember” – az emberek mindig valamilyenek, anyanyelvvel, kultúrával, vallásos hittel, életmóddal. Olyan sincs, hogy „erdélyi ember”, csak erdélyi román, erdélyi magyar, erdélyi cigány, régebb erdélyi szász és erdélyi zsidó, akik Erdélyben élnek/éltek. Honfoglaló magyarok, dákok, őshaza, felkelések és forradalmak, Avram Iancu, Kossuth Lajos, és sorolhatnám – teljesen mást gondolunk róluk, magyarok és románok. És azt, hogy mit gondolunk róluk, nem tudjuk megbeszélni azzal a szándékkal, hogy az igazságot mondjuk, az objektívet, az egyedülit, és ebben konszenzusra is jussunk.

Mert ezek az igazságok egyidejűleg érvényesek, de párhuzamosan, csak a két nemzeti identitáson belül kimondva.

Ha mindenáron igazságot akarunk tenni ezekben a kérdésekben, akkor az egyik végpont, amire ez kifuthat, a saját identitás feladása. Mindig értetlenül állok az erdélyi magyar közegben régóta menetrendszerűen megjelenő „humanista” értelmiségi moralizálások előtt, amelyek szerint nekünk, magyaroknak kevésbé kellene magyaroknak lennünk és mondjunk le identitásunk bizonyos részeiről, hogy közeledhessünk a románokhoz. És fordítva. Ez egy teljesen értelmetlen elvárás.

A másik végpontja az igazságtevésnek pedig az ellentétes vélemény, vagyis egymás fizikai megsemmisítése. Láttunk már ilyet, például az 1990-es évek délszláv háborúinak képében.

Ha pedig nem kölcsönös identitás- vagy fizikai megsemmisítő szándékkal közeledünk egymás felé – márpedig folyamatosan és mindennap közeledünk, hiszen ugyanabban a földrajzi térben élünk, és az is lehetne az életképes megoldás, ha nem így közelednénk –, akkor el kell fogadnunk, hogy a világaink bizonyos részei inkompatibilisak egymással, ha mindenáron egymásnak feszítjük őket. Én erdélyi magyarként nem kényszeríthetem rá a románra az általam elfogadhatónak tartott román identitást, és fordítva sem működik. És nem is kényszerítjük – erre pedig végtelenül egyszerű és mindennapi példák vannak: a magyarok a magyar tévéadók műsorait is nézik, vagy magyar rendezvényekre is járnak, ahol mondjuk a magyar történelemről vagy kultúráról van szó, magyarul. Vagy magyar néptáncelőadást néznek. És ugyanígy a románok is, de az ő kulturális hagyományaikat, történelmüket, népdalaikat nézik és hallgatják, románul. Egyik sem tudja a másikkal megbeszélni az így szerzett élményeiket, mert ezek nem közös élmények.

Írásomnak a másik tétel-kijelentése a fentiek fényében az, hogy

a két – erdélyi román és erdélyi magyar – világ bizonyos részeinek párhuzamossága nem jelenti azt, hogy ez a két világ egészében összeférhetetlen,

ha az a célunk, hogy békében meglegyünk egymás mellett. Az a nagy cél, hogy románok és magyarok kölcsönösen felismerjük: nem kell feltétlenül egymás világában, egy nagy közös világban élnünk, feloldódnunk, feladva magunkat, de nem kell feltétlenül gyűlölködnünk sem. Akkor a közös dolgaink – és csak azok – tényleg közösek lesznek. Ezt pedig akár szeretni is lehet.

Márpedig az a világ, amelynek a végét én gyerekként épp, hogy megértem Szászrégenben, ehhez hasonló világ volt, erdélyi világ, közös és nem közös részekkel, kölcsönös tisztelettel. Benne Hanzi bácsival, a szásszal, Lajival, a zsidóval, és Pardaliannal, a cigánnyal. Az a nagy kérdés, hogy visszahozható-e és ha igen, akarjuk-e visszahozni. Ez mindig eszembe jut március 15-én és december 1-jén is.