Vigyázó szemek

„»Mennek, mint 1789-ben« – olvasható az egyik leghatásosabb cím a világ több mint hatvan politikai vezetőjének részvételével megtartott párizsi tömegdemonstrációról szóló tudósítás fölött, és tényleg megcsap a történelem szele. Több millió embert szólított utcára a szolidaritás Párizsban és egész Franciaországban, Európában, Észak- és Dél-Amerikában a tizenhét áldozatot követelő terrortámadás ellen és a szólásszabadságért. »Manuel Valls miniszterelnök szerint az 1789-es forradalom vívmányaiért.«

Párizsban az élen, a sor közepén Francois Hollande francia köztársasági elnök és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke fogta közre karba öltve Angela Merkel német kancellárt. Az új Európa legfontosabb vezetői. Számomra a legmaradandóbb kép az, amelyiken Merkel miniszterelnök Holland államfő vállára hajtott fejjel biztosítja részvétéről a merénylet sújtotta országot. Empátia, egyszerűség, kedvesség. Bal és jobb, szocialista és néppárti. Jelentés, üzenet.

Párizsban nem az elvakult szélsőségesség, a gyilkos merénylet írt történelmet (voltak és sajnos lesznek még véres támadások újságírók, ártatlan emberek ellen) – hanem a közösségvállalás. Meglehet, olyasmi született meg, ami nem pusztán méreteinél fogva, hanem a politikai morfogenézis szabályai szerint egy magasabb lehetőséget eredményez a szélsőségesség leszerelésére. Miközben természetesen alapvető fontosságú marad a biztonság (és a rá irányuló költségek) növelése, mint ahogy alapvető fontosságú marad az is, hogy a biztonsági intézkedések ne menjenek az alapvető jogok rovására, ne forduljanak az állampolgárok ellen. Végső soron ezek a jogaink – köztük a sajtószabadság – a korlátozó intézkedéseknél jobban szavatolják a biztonságunkat.

Jóideje tudatában vagyunk annak, hogy életformánkat, a liberális demokrácia alapértékeit veszély fenyegeti. Évszázadunk egy iszonyú tragédiával, a New York-i ikertornyok elleni támadással kezdődött. Korán rá kellett döbbennünk, hogy az első ipari forradalom meghatározta »első modernitás« után az emberiség egy „második modernitás” kialakulását éli. Az új modernitás elméletének kidolgozója, Ulrich Beck német szociológus magyarázata szerint »hálózattá alakult világunkban«, a »rizikótársadalomban« az előre nem látott mellékhatások határozzák meg a változásokat, azok irányát. Az ipari modernitás visszaszorulásával eltűnnek az osztályok, jelentőségüket vesztik a nagy társadalmi csoportok. Osztályharc helyett állandósuló, témacentrikus, médiaorientált konfliktuskészség van jelen."