Trikolór kormányhorror: az oktatási cenzor és a megélhetési kenőpénzes

Nem is tudom, létezik-e ilyen mondás, de ha nem, akkor tessék: egy szárított teveszarral tele zsákból nem vehetsz ki mákos bejglit, ha megfeszülsz, akkor sem.

A fenti mondás fényében tekintsük át a kies hazánkat tornádóként letaroló politikai fosvihart.

Tehát, nagy nehezen megkerül a Románia nevű taknyos kamaszállam elnöke. Aztán nagy nehezen

A bezzeg-reformkormány rég nem látott sebességgel tüsténkedni is kezd: egymást érik a hírek a különböző megszorításokról reformokról, mert izé, üres az államkassza, a reformkormány tagjainak párttársai, haverjai, akik korábban reformkodtak az állam élén, eltapsolták a sok pénzt, mintha fizették volna őket érte. (Ja, fizették is, közpénzből, vagyis a mi adólejeinkből.) Az első reformcsomag pár napon belül a vállunkra is ül: a pénzünk még kevesebbet fog érni, kösz, korábban reformkodó politikusok, puszi!

Na de nem csak a zsebünkbe nyúlnak bele a derék reformerek. Itt van például a közoktatás. Már meg sem tudom számolni, hány közoktatási miniszter nem csinálta meg az elmúlt bő 35 évben, amit a közoktatásban reform címszó alatt meg kellett volna. Utánanéztem hát, és bele is pirultam:

Ami 1,06 minisztert jelent évente. Az ember esze megáll és ácsorog. Hát hogy lehet bármilyen reformot tisztességesen végigvinni évente 1,06 miniszterrel?

A fent említett legújabb reformkormány tagjaként egy olyan tudós doktor-professzor került az oktatási miniszteri bársonyszékbe, aki a kolozsvári BBTE rektoraként egész fényes karriert futott be és egész fényes nevet szerzett magának (mondjuk, a korábbi rektorokhoz képest ez nem volt olyan nehéz, lásd például Andrei Marga és Ioan-Aurel Pop urakat).

Ez a Daniel David úr civilben klinikai pszichológus, Szatmár szülötte. A román nép pszichológiája című könyvéből olvastam részleteket, remek meglátásai vannak. Például azt írja egy helyen, hogy a román nép eljutott arra a szintre, ahol

Emlékszem, amikor David úr vállalta a közoktatási miniszterség nehéz feladatát, csomó elit értelmiségi ismerős tapsikolni kezdett a közösségi oldalakon, hogy ó, végre egy igazi szakember, aki most majd eltakarítja a sok szemetet és végre lesz egy korszerű és európai közoktatási rendszerünk. Nos, ehelyett egyelőre megszorítások, leépítések, összevonások, ösztöndíjmegvonás van.

No és egy igen furcsa ügy. A minisztérium felkért egy független állami intézményt, ugyan végezzen már el egy kutatást, amely azt kívánta volna vizsgálni, mennyire teljesít alul a hazai közoktatás bizonyos mutatók terén, ami persze azt indokolja, hogy a mutatók emelése érdekében meghozzanak bizonyos reformintézkedéseket. Igen ám, de

Tehát semmi szükség nem lenne reformra.

Erre mit csinált a jogait tökéletesen ismerő, kötelességeit azonban magasról letojó miniszter? Cenzúrázta a jelentést azon a címen, hogy csak egy vázlatról van szó. A végleges változat viszont erősen eltért az eredeti eredmények bemutatásától.

Ilyenkor mit mondhat az ember? Igazán kíváncsi lennék az annak idején lelkendező értelmiségiek véleményére, de nagyon hallgatnak az ügy kapcsán. Mások viszont a miniszter úr lemondását követelik. Hiszen

A miniszter úr is erősen hallgat, miután összevissza beszélt az elmúlt napokban. Nem is tudom, mit mondjak: valóban jó szakembernek tűnik. Talán arról van szó, hogy bekerült a politikai zúzdába és muszáj volt eljátszania a cenzort. Az a baj, hogy innen mindegy is. Ahogy az is mindegy (bárki bármit is mond), hogy

Gáz. Ja, David úr egyelőre nem akar lemondani. Mindenesetre, üres óráira ajánlom figyelmébe ezt a dalt, egy cenzorról szól.

A másik eset, amelytől minden jóérzésű embernek tátva marad a szája (a bicska meg kinyílik a zsebében), a reformkormány egyik miniszterelnök-helyettesének botránya. Ami igazán nevezhető „románikumnak”. Komolyan, szinte bájos. Pedig az illető úriember nem is tagja egy pártnak sem, a fejlett Nyugaton végezte egyetemi tanulmányait (orvos lett), aztán inkább üzletelni kezdett, ráadásul ügyesen.

Röviden: a múlt héten kiderült, hogy ez a miniszterelnök-helyettes, bizonyos Dragoș Anastasiu nyolc éven keresztül kenőpénzt fizetett egy korrupt fináncnőnek, hogy az – a miniszterelnök-helyettes állítása szerint – élni hagyja a cégeit. A kilencedik évben aztán egy cégtársával feljelentették a fináncnőt. Mire a hatóság megkegyelmezett nekik.

A fenti hír bombaként robbant a hazai közvéleményben. Anastasiu úr egy pár napig magyarázkodott. A legszebb magyarázata a kenőpénzek osztályozása volt. Tessék figyelni: kétféle kenőpénz létezik Anastasiu úr szerint. Az egyik a meggazdagodási kenőpénz, amit akkor fizet a korrupt fazon, amikor a tervek szerint a megvesztegetés vagyongyarapodással jár majd.

Ezt akkor szokta fizetni valaki, amikor nem szeretné, ha a szintén korrupt felügyelő hatóság (például finánc, vagyis az ANAF) akár börtönbe is juttassa. Na, Anastasiu úr ilyen túlélési kenőpénzesnek titulálta magát. És azt hitte, megússza. Nem úszta meg. Vasárnap lemondott.

A két eset ugyanarra a dologra villant fényt. Arról van szó, hogy az 1989 után a hatalom közelébe evező, csúszó-mászó politikai elit (és leszármazottaik, egyéb fajta utódaik) egyetlen dologgal nem számolt. Nevezetesen azzal, hogy ha az emberek alkotta hatalmi rendszer nagy része korrupt vagy azzá válik, miután bekerül a rendszerbe, akkor

Ugyanis ezek az emberek vagy nem fogják vállalni a melónak azt a részét, amelynek során akarva-akaratlanul fertőzöttekké válnak. Vagy pedig beállnak a korrupt hórába. Anastasiu úr múltját nem ismerem annyira, David úrét bizonyos szinten követtem és azt láttam, egy nyílt, felvilágosult, még a (magyar) kisebbségi érzékenységekre is odafigyelő egyetemi rektor volt. Ehhez képest a mord arcú cenzor elég nagy torzulás.

Őszintén bevallom: egyetlen épkézláb ötletem sincs arra vonatkozóan, mi lehet itt a jó megoldás. Mert az egész államigazgatási rendszer

hogy az többszörösen meghaladja a nemzeti minimumként elfogadható korrupciós szintet. Tudják, mint a viccben, amikor az új segéd megkérdi a mestert a boltban, mennyit lehet lopni. Mire a bölcs válasz: mindig csak annyit, hogy az ügyfél visszajöjjön. Hát ez nem az az eset.

Próbálom reálpolitkai alapon értelmezni a dolgot: tegyük fel, hogy bizonyos mértékű korrupciót el lehet fogadni. Halljuk innen is, onnan is, a fejlett, nyugati civilizációban is létezik. Tudják, amire olyan nagyon hasonlítani akar a trikolór haza. Na de ha már az autót ellopják a motor körül, vagy keveset lopnak ugyan, de az egész nyavalyás rendszer összes részét alkotó minden funkcionárius oroszlánrésze lop, akkor ott nagy baj van.

Egyelőre semmit. Csak épp ismét elveszti az úgynevezett européer demokratikus politikai elitbe vetett bizalmát. Na de a következő választások idején majd másra teszi a pecsétet. Egy újabb hagymázas vérnackó kalandorra, például. És akkor megint lesz nagy jajveszékelés, törvényhajlítás, egymásra mutogatás. És akkor majd ismét elhangzik az is, hogy: Kedves korábbi kormányok! Ti vagytok a felelősek! Mert hazudtatok, loptatok, cenzúráztatok, becsaptatok. És minden jó lesz. Ámen.