Szabadjon rosszul beszélni az állam nyelvét is

Különösen a tömbmagyarságban élő gyermekek esetében szokás folytonosan annak okait kutatni, hogy miért  ilyen gyalázatosak a román nyelvi eredményeik. Ilyenkor mindenki hibás, a tankönyvek (amelyek most végre egyre inkább adaptálódnak a kisebbségiséghez, de örökké rosszak voltak), a tanárok (akik túl magasra, túl alacsonyra, túl közepesre teszik a lécet, akik nagyszájúak, hallgatagok, szigorúak, engedékenyek, magasak és alacsonyak), a családok (akik elutasítóak a román kultúrával szemben, akik nem figyelnek oda, akik túl sokat akarnak, akik túl keveset akarnak), és persze maguk a gyermekek (akik az istennek sem szólalnak meg, a gyalázatosai, még mindig helytelenül használják a visszaható igéket és rossz mondatrenddel fogalmaznak írásban is).

Ebben sok igazság van, tényleg. De emellett volna itt még valami, amiről szinte nem esik szó:

gyermekeink gyakran azért nem beszélnek románul, mert jól kell beszélniük románul.

Ezt várja el tőlük a külvilág mindenáron, és így fojtja beléjük a szót. Pedig a gyermekeink sokat tudnak románul. A székelyföldiek is. Tankönyvtől, tanártól, családtól és társadalomtól függetlenül.

Óvodától érettségiig tanulják heti több órában: nagyon sok rájuk ragad, ott van a passzív tudás velük, csak valahogyan nem sikerül aktivizálni. Ezen a passzív szinten maradnak sokan életfogytig, és kerülnek minden olyan helyzetet, ahol ezen a nehéz, izzadságszagú, rettenetes, kínnal-keservvel magolt nyelven meg kell szólalni. Micsoda pazarlás ez, mennyi energia, mennyi pénz, mennyi akarás, mennyi kínlódás, mennyi odafigyelés vész kárba ezzel, hogy évekig-évtizedekig tanulunk és tanítanak nekünk valamit, amit aztán nem fogunk, mert nem merünk használni.

Életem egy része azzal telt és telik, hogy három idegen nyelvet tanulok meg és felejtek el. Pontosabban míg az egyikkel foglalkozom és kezdem jobban használni, a másikból egy csomó minden lassan (na jó, inkább gyorsan) a feledés ködébe vész. Sajátos szórakozás, de mit tegyen az ember, ha nem született mondjuk angolnak, aki bárhová megy, veretesen megszólalva boldogul. Sokan vannak így ezzel azok közül, akik nem tolmácsok, hivatásos fordítók vagy született nyelvtehetségek.

A franciát tizenkét év iskolai tanulás után Franciaországban tanultam meg (sajnos most épp eléggé elfelejtettem – na jó, értem a tévét, de biztosan rossz igeidőkkel építenék fel szóban egy múlt idejű feltételes mellékmondatot): eleinte ritka gyöngén beszéltem élesben, pedig idegennyelv-osztályban élfranciásnak számítottam. Ám Victor Hugo fordulatait és az iskolában tanult kiejtést nem feltétlenül értik a ma élő franciák. De nem bánják, nagyon igyekeznek. Minden kimondott szót értékelnek. Ott szabad rosszul beszélni az állam nyelvén. És ha szabad rosszul beszélni, az ember beszél. És ha az ember elkezd beszélni rosszul egy nyelvet, egyre jobban fogja azt beszélni.

És talán itt van a lényeg: hogy sokat segítene rajtunk, ha szabadna rosszul beszélnünk az állam nyelvét. Az állam nyelvét is. Ne legyen az gond, hogy milyen sorrendben alkotnak mondatot a szavak. Hogy visszahatnak-e az igék. Hogy elkeverednek-e a névmások. Kit érdekelnek a névmások, ha meg tudom értetni magam! Talán ezért beszélnek jobban a románnál „idegenebb” nyelveket a gyermekeink: mert

azon van a lényeg, hogy mit mondanak, nem azon, hogy hogyan.

Egy magyar gyermek, ha helytelenül kér egy pohár vizet angolul, mindenki megdicséri és biztatja, mert mondta, hogy water és please. Ha ugyanolyan helytelenül kér egy pohár vizet románul, leteremtik, kijavítják, levonják a jegyét, olykor nevetség tárgyává teszik, mert rosszul ragozott és nőnemben mondta a poharat. Pedig tudta azt, hogy akarni, víz, pohár és kérem, innen már csak egy lépés lenne a tökéletes mondat. De gyermekünk nem fog eljutni egyhamar a tökéletes mondatig románul, mert azt tapasztalja, hogy amit mond, az rossz, beszéde kudarc. Ezért inkább angolul cseveg, mert úgy már érték sikerélmények. (És ne higgyük azt, hogy egyből helyesen, választékos angolsággal. Dehogy.)

Magam is tömbmagyarként azt hittem, a románsággal együtt élő magyaroknak smafu megtanulni románul. Hogy az valahogy csak lesz. Most már nem élek tömbmagyar környezetben, és látom, hogy bizony itt is megkínlódnak a románnal. Csak éppen gyermekkorban teszik ezt, gyakran elfogadó környezetben. Az ablakom alatt sokszor fociznak román és magyar gyermekek együtt. Románul folyik a foci, a magyar gyermekek kézzel-lábbal mondják, sokszor igen helytelenül, amit mondaniuk kell. És a román gyermekek nem javítgatják, nem nevetik ki őket. A megértésen van a lényeg. Hogy fault volt, és nálunk a labda.

Ezek a gyerekek, minthogy beszélnek úgy, ahogy tudnak, felnőtt korukra nagyon jól fognak kommunikálni. A székelyföldi gyerekek (és felnőttek) bármikor is kezdjenek el megszólalni románul, rosszul fognak beszélni, amikor elkezdik. Mert nem az számít, hogy mekkorára nőtt a gyerek, netán felnőtt lett-e időközben belőle, hanem hogy mikor kezdi el kifejezni önmagát. Tankönyvtől, tanártól, érettségitől, családtól és társadalomtól függetlenül. Mert így működik az ember. Ha ezt sikerülne elfogadni, és hagyni (azoknak a magyaroknak is, akik helyzetüknél fogva mindig is jól beszélték az államnyelvet, és azt hiszik, ez akarat és ész kérdése csupán – nem az, komfortzónán belül ítélkezni viszont könnyű), nagy lépés lehetne előre.

Alapfokon minden erdélyi magyar tud románul, sőt legtöbben sokkal jobban,

akkor is, ha kerülik a megszólalást, mert félnek, hogy hibázni fognak, hogy nem találják majd a szavakat. Persze hogy fognak, és persze hogy nem találják! Ember nincs a földkerekségen, aki magolta egy nyelv nyelvtanát és a szókincsét, majd kitátotta a száját és tökéletesen kezdett társalogni. Rosszul beszélni nem szabadna szégyen legyen. Igaz, nagyon kellemetlen, gyakran vicces (másoknak), de muszáj átesni rajta. Mert egy nyelvet csak így lehet megtanulni, az anyanyelvet is egyébként. Akkor is így lehet csak, ha mindenfelől a tökéletes megszólalást kérik, hatalmi, lekezelő, lebecsülő helyzetből. De jó lenne, ha tudnánk nem törődni vele!

Aki más nyelvű, az nem anyanyelvű, bármennyire is igyekezzék alkalmazkodni. Vagy bátrabban fogalmazva: aki magyar, az nem román, ez már csak ilyen. S ezt elsősorban nekünk kell felvállalni, nem alábecsülve magunkat, és nem lebecsülve egymás tudását és helyzetét. Talán nem az a lényeg, hogy mennyire autentikus megszólalással kérjük azt a labdát, hanem az, hogy megkapjuk. Ha megkaptuk a labdát, az siker. A nyelvtudást a sikerélmény és az elfogadó környezet fejleszti igazán.