Picit több megértést Suhajda Szilárddal szemben, ha kérhetem!

" target="_blank" rel="noopener">megnézni). Ő is felelőtlenül viselkedett a családjával szemben (legalábbis a kevésbé megértők szerint), amikor edzeni indult a Fogarasi-havasokba 2019 augusztusában. Történetesen én is ott voltam: a Negoj (Negoiu)-csúcsra szerettem volna eljutni, többedmagammal. (Nem jutottunk el odáig. Úgymond, bölcsen döntve visszafordultunk, mivel elszámítottuk magunkat, túl későn vágtunk neki az útnak.) Induláskor helikoptert láttam körözni a hegy fölött. Később megtudtam, az eltűntnek nyilvánított Török Zsoltot keresik. És persze eszembe jut Erőss Zsolt is, a legismertebb erdélyi származású magyar hegymászó. Remek film készült arról, hogyan néz szembe az élettel a magára hagyott maradt asszony férje halála után. Aki kíváncsi, itt olvashat róla, de inkább nézze meg a filmet. Tanulságos, ami a megértést (is) illeti. Hadd tegyek itt egy személyes letérőt gondolataim remélhetőleg csúcsra törő ösvényéről. A hegyek szeretetét és tiszteletét (!) Koréh Barna Pál tanár úr nevelte belém, még középiskolás koromban.

Jártuk a hegyeket éveken át: olyan volt, mint egy beavatás valami misztériumba.

De nem akarom elromantizálni. Amikor a tanár úr George Mallory híres mondatáról mesélt nekünk – ugye, megkérdezték tőle, mi a fenének akar felmászni a Csomolungmára, mire állítólag azt válaszolta, hogy azért, mert ott van – nevetgéltünk, hogy tényleg, minek felmászni bármilyen csúcsra, csak azért, hogy utána lejöjjünk róla. De azért szerettük és tiszteltük a Tanár Urat, mint a hegyeket. Sajnos már nincs közöttünk. És nem is a hegyen halt meg. Egy rosszul szelelő kályha végzett vele. Ágyban, párnák közt. Felelősségteljesen viselkedett? Vagy felelőtlenül, ha egyszer nem ellenőrizte azt a nyavalyás kályhát? Döntsék el a mindenhez jól értők. Hosszú ideig nem jártam hegyekben. Se magasakban, se alacsonyakban. Aztán mostanában megint elkapott a leírhatatlan érzés: ott van, tehát menni kell. Persze, csak óvatosan. Nem vagyok már középiskolás. Gyerekeim is vannak. Örülök, ha pár évtizedes kihagyás (és némi egészségügyi kalandok) után elérek a csúcs alá, ahol Epiktétosz és Marcus Aurelius sztoikus gondolatai adják a fő irányt: eddig eljutottam, ennyi sikerült, belenyugszom, örülök annak, amit elértem, jól van ez így. Na de miért is mászik az ember a hegyre? És miért másznak egyesek az élhető élet felső határainál magasabbra? Sokféle válasz van erre. A magam részéről ezt kedvelem:

hegyre mászni annyi, mint repülni.

De hát az embernek nincsenek szárnyai. Ezért olyan keserves számunkra a repülés, külső (gépi) segítség nélkül. És ezért leírhatatlan az érzés, amikor az ember sok órányi kínlódás, araszolás után „felröppen” egy csúcsra. Akkor is, ha 1800, akkor is, ha 8848 méterről van szó. Nyilván nem kell ezzel egyetérteni. Megérteni viszont nem árt. Mert ha megértjük, esetleg nem fogunk elhamarkodottan véleményt nyilvánítani. Kérdezem: ha egy atléta felállított egy világrekordot, mondjuk, 100 méteres síkfutásban, hagyja abba? Hát nincs jobb nála. Ő a leggyorsabb. Ne igyekezzen gyorsabb lenni saját magánál. Sőt, mások se igyekezzenek gyorsabbak lenni nála. Sőt, mindenki hagyja abba a 100 méteres síkfutást! Elnézést kérek: az ember nem ilyen. Az ember, ha tetszik, költői lény, mindenféle egzisztenciális, anyagi, logikai határokon túl. Én teljes mértékben megértem, hogy minden ember szeret csúcson lenni. Az ő saját csúcsán. Kinek mit jelent ez a csúcs? Nem mindegy? Van, akinek annyit jelent, hogy van saját otthona, minden arra jogosult családtagnak autója, továbbá hétvégi háza valamely árnyas domboldalon, még továbbá évente egyszer-többször elmegy valamilyen riviérára nyaralni. Van, akinek azt jelenti, hogy folyamatosan (már amíg bírja szuflával) igyekszik rövidebb idő alatt lefutni a 100 méteres távot. És van, aki serpák és oxigénpalack nélkül akar felröppenni a világ legmagasabb hegycsúcsaira. Mint egy nádi sármány a bokor hegyére.

És vállalja a kockázatot. Családostól, ha van neki.

Apropó, kockázat. Olyan emberről is tudunk, aki (saját gondolatrendje szerint vagy a körülmények hatására) azzal vállal kockázatot, hogy elhagyja a lakást. Ki érti ezt? Én nem. Ugye, nekem irtó könnyű kimenni a házból, emberek, barátok, ismerősök, idegenek között lenni. Neki ez kockázatot jelent. Szóval, nem értem a helyzetet, viszont igyekszem megérteni az illetőt. Nos, ilyen értelemben kérek több megértést Suhajda Szilárddal szemben. (Meg egyáltalán, mindazokkal szemben, akik hisznek valamiben. És nem vakon.) A kevésbé megértőktől. Mert igen könnyű most szülői felelősségről beszélni, azt számon kérni. Ne feledjük, Suhajda Szilárd fejében is jó párszor ott lehettek Epiktétosz és Marcus Aurelius sztoikusan bölcs gondolatai, amikor jó párszor visszafordult már a csúcs alól, mert jó párszor belátta: addig eljutott, ennyi sikerült, belenyugodott, örült annak, amit elért, jól volt az úgy. Most nem így történt. Hogy miért, arra sok szakértő sok mindent mondott. Tudni azonban nem tud senki biztosat. Nem számon kérni kellene tehát. Hanem megérteni. Mert a megértés is olyan, mint a hegymászás. Időnként borzasztóan nehéz. És biza, időnként nem sikerül. De érdemes újra meg újra megpróbálni. Mert ha nem tesszük, akkor bizony a lelkünk könnyen bezuhanhat egy szakadékba. Vagy azon kaphatjuk magunkat, hogy léleködémásan badarságokat beszélünk. Például azt mondjuk, hogy Suhajda Szilárd felelőtlenül viselkedett a családjával szemben. Érdekes, a tudatosan szingli életmódot választó felnőtteket nem illetjük ilyen szavakkal. Főleg a haláluk után. Pedig ők tudatosan távol tartották magukat az élet egyik legmagasabb pontjától: a Család-csúcstól.