A csíkszeredai születésű (1968), majd később (1988) Magyarországra költöző Erőss Zsoltról (vagy a Hópárducról, ahogy tetszik) sokan tudnak nagyon sokat. Ő volt a legeredményesebb magyar profi alpinista, ő volt az első magyar ember, aki rátette a lábát a Csomolungmára, a világ 14 nyolcezer méter fölötti csúcsa közül tízet kipipált, ebből kettőt műlábbal (2010-ben balesetet szenvedett a Magas-Tátrában, melynek következtében jobb lábát térd alatt amputálták), aztán 2013. május 20-án, a Kancsendzönga megmászását követően eltűnt meghalt. Legendás (magyar, erdélyi, székely) hegymászó volt. Ha az alpinista-elitet hegycsúcsokhoz hasonlítjuk, a Hópárduc kétségkívül ott van a nyolcezresek között.

A film, amely a legkellemesebben lepi meg a nézőt

És éppen ezért fogadtam gyanakvóan a hírt annak idején, hogy film készül róla. Komolyan aggódtam, hogy (nyilván költségvetésbeli különbségekkel) valamiféle ál-hollywoodi produkció kerül majd a mozikba, amely szerényen meghúzódik a műfaj közhelyekkel telezsúfolt darabjainak árnyékában. A főszereplő bátor, briliánsan lavíroz a családi élet és az extrém sport között, küzdelmes sikert küzdelmes sikerre halmoz, ő a kitartó küzdelem élő példája, aki műlábbal sem adja fel a harcot, aztán jön a tragédia, a főhős még küzd egy sort, aztán pont.

Éppen ezért vonakodva mentem el a moziba a minap, amikor az elsőfilmes Csoma Sándor Magasságok és mélységek című alkotását Erdélyben (közelebbről Kolozsvárott) is vetíteni kezdték. Itt jegyzem meg, hogy a cím se segített gyanakvásom feloldásában. Mert valljuk be, ennél üresebben kongó címet nehezen tudnánk találni. Ha egy filmlistán végigszalad az ember szeme, hogy na, mit és nézzek ma este, ezt a címet talán észre sem veszi. Pedig megbánja, ha… Mert Csoma Sándor első nagyjátékfilmje, az Erőss Zsolt-opusz kiváló alkotás. És megható. És nagyon, de nagyon közel hozza a történetet a nézőhöz, ami a tragédia utáni néma csend, a gyász Mariana-árkában zajló szenvedés, majd a levegőhöz jutás örömének megértését illeti.

Zsolt filmje, Hilda filmje

A Hópárduc (Trill Zsolt) ugyan végig jelen van a filmben – az első negyed órában a maga fizikai valójában, utána pedig a feleség/özvegy Sterczer Hilda álmaiban, emlékeiben –, de a történet lényegében nem róla szól. Olyannyira nem, hogy például egyetlen képsort sem látunk a végzetes hegymászásról. Hilda (illetve az őt egészen lenyűgözően alakító erdélyi Pál Emőke) telefonon értesül arról, hogy férje nem érkezett vissza a Kancsendzöngáról és ő mondja ki, hogy Erőss Zsolt nem egyszerűen eltűnt (vagyis van remény arra, hogy előkerül), hanem meghalt.

És innen kezdődik a gyászdráma. Kevés szereplőt látunk, ami szintén segít abban, hogy a néző közel kerülhessen a vásznon zajló eseményekhez. Sterczer Hilda és két gyermeke igyekszik küzdeni a rájuk szakadt valósággal, a Hópárduc halálát követő médiacirkusszal (ez is igen valósághűre sikeredett, különös tekintettel a bulvármédia hiénamódszereire), a közösség időnként otromba viszonyulásával (például, na, az is milyen családapa volt, hát miért ment fel oda, most tessék…), az érthető módon beinduló megemlékezés-hullámmal (ide tartozik a film leghumorosabb és pontosan célba találó jelenete, tessék majd figyelni a moziban vagy a képernyő előtt) és persze, magával a gyász terhével.

Egyedül lenni könnyű, egyedül élni kevésbé

Sterczer Hilda igyekszik pragmatikusan, célra törően kezelni az egymást követő helyzeteket, konfliktusokat. Ahogy azt férjénél látta, tőle elleste. Ám hamarosan kiderül, hogy a cselekvésközpontú hozzáállás, no meg az igyekezet, hogy a problémahalmazt egyedül megoldja, csődöt mond. Hildának rá kell jönnie, hogy habár egymagában is erős, bizonyos élethelyzetekkel közösségben könnyebb szembenézni.

A nő, feleség, özvegy, anya harcának történetének kibontakozása közben pedig diszkréten kirajzolódik a férj, Erőss Zsolt karaktere is. Mégpedig úgy (külön díjazni kell), hogy az alkotók kerülik az emberfeletti méreteket. Erőss Zsolt nem egy Amerika kapitány típusú hős. Ember, erényekkel és hibákkal. Mint mi mindannyian. A különbség megvan persze, de ez a valóságközeli, ugyanakkor nagyon emberi ábrázolás segíti a nézőt abban, hogy a magáénak érezze a történetet. Csoma Sándornak sikerül a bravúr: a (személyes, családi és közösség) dráma minden egyes résztvevőjét belopja a néző szívébe. Még a negatív felhangú szereplőket sem torzítja ősgonosszá. És ennél nagyobb sikert talán nem is könyvelhet el magának.

Jó film az, amely mindannyiunkhoz szól

Csak épp megemlítem azt az elemet, amelyet túlzónak éreztem a filmben. Ugye, a történet egyik vastag szála arról szól, hogy nehezedik egyre nagyobb nyomás Hildára. Ezt a nyomást a rendező konkrétan is érzékeltetni kívánta, mégpedig úgy, hogy a képkeret egyre szűkebbé válik a film során, eleinte szinte észrevétlenül, a végén már gyakorlatilag függőleges képkeretben zajlanak az események. Ez az önmagában ragyogó filmnyelvi ötlet talán kicsit sok így. De mit sem von le a film értékéből. Csoma Sándor Erőss Zsolt-filmje (amely legalább ugyanannyira Sterczer Hilda-film, ha nem még inkább) gyönyörű és megható dráma. Ráadásul egyetemes: mindannyiunknak, mindannyiunkhoz szól.