Örökre bement az öltözőbe Jenei Imre

A szerdán 88 éves korában Nagyváradon elhunyt Jenei Imréről, Imi bácsiról a Kárpátok Menottijaként emlékezett meg Sinkovics Gábor sportújságíró, és a legendás argentin edzővel való találó párhuzam nemcsak a focipályán, az oldalvonal mellett mutatott teljesítménye vonatkozásában helytálló, hisz a futball iránti mély, tiszteletteljes elkötelezettségű edző az életét is úgy élte, ahogy játszott, és amilyen szellemben edzette, nevelte a játékosait.

A jó játék fontosságát hirdette a tisztán eredményorientált játékkal szemben. A futballt a szabadság, a látomások és az érzések játékának tekintette, és mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a labdarúgás boldoggá tegye a játékost, a szurkolót. A stadiont a kreativitás helyszínének tekintette, a technikai tudást többre tartotta a mindenáron győzni akaró trükközésnél.

César Luis Menottihoz hasonlóan Jenei Imre is a támadó, látványos futball híve volt, aki az eredmény mellett a játék minőségét is fontosnak tartotta. Kreatívan, támadószellemben és jól játszva győzzön a csapat – ez volt az a filozófia, amely karrierje csúcsára és az európai klubfoci legnagyobb magaslatára röpítette Jeneit és a Bukaresti Steauát 1986-ban, amikor Sevillában tizenegyesekkel legyőzték a már akkor is szupersztárokkal teletűzdelt FC Barcelonát a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében.

A legtöbb helyen az Arad megyei Bélegregy (Agrișu Mic) szerepel Jenei Imre születési helyeként, de ő maga a Móra László róla szóló életrajzi kötetében (Jenei Imre: úriember a pályán) azt mondja, hogy Almásegresen (Agrișu Mare) született 1937-ben, a Pankotától nem messzi faluban.

A második bécsi döntés után Arad Románia része maradt, és mivel Jenei Imre édesapja nem szeretett volna román katona lenni, ezért a család úgy döntött, hogy az akkor Magyarországhoz tartozó Losoncra költöznek, ahol rokonok éltek, és ott vészelik át a háborús időket. Az apa itt sem úszta meg a katonai szolgálatot, magyar honvédként esett orosz fogságba Németországban, ahonnan az angolok segítségével szabadult. Jenei Imre hatévesen kezdte az iskolát Losoncon, majd a háború után Pankotára hazatérve folytatta az elemi tanulmányait.

Ezek a korai, soknemzetiségű környezetben megélt, országhatárokon átívelő tapasztalatok akár az előszelei is lehettek annak az életútnak, amit Jenei Imre most maga mögött hagyott.

Amint apja hazatért a hadifogságból, a család Aradra költözött a nagyapához, aki az aradi labdarúgás megteremtőjének, Neumann Ferenc bárónak volt a vincellére. A korszellemnek megfelelően Jeneit a szülei zongoraórákra járatták. Azonban nem számoltak azzal, hogy a zongoratanárhoz vezető út mentén van egy focipálya is, amelynek kerítésénél mindig megállt a zongoratanonc, és megbabonázva nézte a játékosokat.

Egyik alkalommal aztán hazament és közölte a családdal, hogy részéről ennyi volt a zongoratanulás, ő focizni akar. Az első sokk után győzködni próbálták, de hajthatatlan maradt. Rongylabdával fociztak a grundon az aradi ipartelep srácai, akik nagyot néztek, amikor Jenei Imre egyszer csak egy igazi bőrlabdával állított be, amit az apjától kapott, aki látta a fia tehetségét és elszántságát.

Ettől kezdve ő diktálta a törvényt a grundon, hiszen ha igazságtalanságot tapasztalt, vette a bőrgolyót és távozott. Már akkor látszott, hogy a pályán a tiszta játékot preferálja, és már azokban az időkben csírázásnak indult benne az a habitus, attitűd, amit a későbbieknek mindenki

Azokban az időkben a román foci bölcsőjét Nagyvárad, Arad és Temesvár jelentette, és Jenei Imre is a korosztályos csapatokban pallérozódva olyan játékosnagyságok közelében mozgott, mint Márky Sándor, Szűcs Gábor, Kapás József, Serfőző Gábor, Farmati Zoltán, Andrei Mercea, és mind közül a legnagyobb, Pecsovszky József, román és magyar válogatott labdarúgó.

Aradon nem sokat maradt, mivel a kor szokásainak megfelelően a tehetséges játékosokra idejekorán kivetették a hálójukat a bukaresti nagy csapatok. Közülük is a hadsereg klubja, a Bukaresti Steaua és a belügy gárdája, a Bukaresti Dinamo emelkedtek ki. Jenei Imre mindig is a legjobbak között akart játszani, ezért felhagyott azzal az elképzeléssel, hogy Temesváron az egyetem mellett focizni fog, és máris Bukarestben találta magát.

Az egyezség szerint egyik évben a Steaua, a másik évben a Dinamo fölözhette le a tehetségeket. Jenei döntését az is motiválta, hogy a katonakor elérése után a kötelező két év katonai szolgálat helyett focizni kellett. A két hónapos kiképzés viszont így is kötelező volt, amit Craiován töltött le, és amire úgy emlékezett vissza, hogy ott nőtt fel végérvényesen.

Bukarestben aztán fokozatosan kinyílt a világ Jenei Imre előtt. A foci mellett a színház szerelmese lett. A kommunista érában a színészek, az újságírók, az élsportolók, különösen a labdarúgók kiváltságos réteget alkottak, gyakran összejártak, jól ismerték egymást. A sport és a színház színterei között szabadabbnak érezhették magukat, és a kor híres bukaresti éttermeiben szoros barátságok születtek.

Az 1989 előtti politikai rendszerben a sport jelentette a romániai nemzeti kisebbségek tagjai számára a kitörési lehetőséget. Tehetségének, kitartásának és szorgalmának köszönhetően Jenei Imre focistakarrierje töretlenül ívelt felfelé, amikor 1964-ben olyasmi történt, ami felett azóta sem tudott teljes mértékben napirendre térni. A tokiói olimpián a román válogatott a magyar nemzeti tizeneggyel került össze az elődöntőben.

A két csapat nem játszott mérkőzést az 1958-as botrányba fulladt bukaresti barátságos mérkőzés óta. Az olimpiai elődöntőt így felfokozott várakozás előzte meg, ebben a légkörben várta Jenei is, hogy pályára léphessen. A román csapathirdetéskor aztán megdöbbenve tapasztalta, hogy ő, a szerb származású Cornel Pavlovici és Koszka Szilárd (Constantin Koszka) kimaradtak a kezdő tizenegyből. A mellőzés nagyon rosszul esett Jeneinek, aki tudta, hogy mindhármójuk jó teljesítményt nyújtott, helyük lett volna a csapatban. Románia végül 2-0-ra kikapott, a tornát a magyarok nyerték.

Jenei Imrében haláláig benne maradt a tüske a történtekkel kapcsolatban. Elmondása szerint annyi év távlatából ugyan sok mindent másképp, megértőbben értelmez, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy az évszázadok beidegződéseit, a bizalmatlanságot nehéz leküzdeni mindkét oldalon.

Jenei szerencsésnek mondta magát, hogy őt soha nem illeték a bozgor kifejezéssel. Szerinte ez talán annak volt köszönhető, hogy jól beszélt románul, jobban mint a többi magyar játékos. Soha senkivel szemben nem mutatott ellenszenvet, mindig barátságos, megértő igyekezett lenni.

Jenei Imre jól érezte magát a Steauánál, szeretett ott játszani. 1969-ben, 12 év után, 32 évesen fejezte be pályafutását a katonacsapatnál, amellyel három bajnokságot és két román kupát nyert. Levezetésképpen Törökországba szerződött, a Kayserisporhoz, és az ottani keresetéből vásárolt egy Fiat 125-öt.

Következtek az edzői évek, amelynek a csúcspontja a már említett 1986-os diadal és az 1990-es olaszországi világbajnokságra való kijutás, és az ottani helytállás volt a román válogatottal. Míg Romániában sikert sikerre halmozott, addig a magát Magyarországon is kipróbáló sikeredző már nem tudott hasonló eredményeket elérni. 1992-1993-ban volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, és a pozíciót csak úgy vállalta el, ha a vébéselejtezőkön nem kerül egy csoportba a román és a magyar válogatott.

Feleségét, a kolozsvári születésű, román színekben versenyző Gyulai Ilonát, a világbajnok és kétszeres olimpiai bronzérmes tőrvivót 1968-ban leköpték egy magyarországi versenyen. Az eset mély nyomott hagyott bennük, de végül kedvezett a selejtezők sorsolása, így Jenei Imre átvette a válogatott irányítását.

A magyar sajtó visszafogottan fogadta, elevenen élt még az 1986-os BEK-mérkőzés emléke, amikor a Budapesti Honvéd – Bukaresti Steaua meccs előtti sajtótájékoztatón románul tartotta a sajtótájékoztatót. Akkor is és egész életében úgy tartotta, hogy román állampolgárként, a román színeket képviselve, az ország nyelvén kell kommunikálnia.

Ez az ars poetica is jól mutatja az ízig-vérig bánsági Jenei Imre józan szemléletét, amelynek szellemében elvállalta a magyar kapitányi feladatot is. Elmondása szerint a kihívás izgalma vezérelte. Az osztrákok és az ukránok elleni barátságos mérkőzést megnyerték ugyan, de az angoloktól és a svédektől már kikaptak.

A vébéselejtezőn Izland következett, akitől 2-1-re szenvedtek vereséget, majd a görögök is győztesen hagyták el Budapestet, így már nem maradt esély az 1994-es vébére való kijutásra. A statisztikája ugyan pozitív, 14 meccsből 6 győzelem, 4 döntetlen, 4 vereség, de a várt siker elmaradt.

A kudarc elsősorban nem Jenei Imre hibája volt, és ha tudta volna, hogy milyen közegbe érkezik, mibe vág bele, bizonyára kétszer is meggondolta volna, hogy elfogadja a kihívást. Megfordult még Debrecenben és a Videotonnál is, de maradandó nyomot egyik helyen sem hagyott. Az ő igazi, inspiráló és megbecsüléssel járó közege Románia volt, de mindvégig sajnálta, hogy nem tudott semmit tenni a magyar labdarúgás felemelkedéséért.

Az ezt követő időszakban is élén figyelemmel követte a román és a magyar labdarúgást. Előbbit sokáig szakértőként, számos alkalommal szerepelt a román médiában, ahol korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel szólnak Emeric Ieneiről, Nea Imiről. Akárcsak a csapattársak, pályatársak és a tanítványok, közülük is a legtehetségesebb, George Hagi, aki kivételes mentornak és edzőnek nevezte őt.

Egy olyan korszak sikeres labdarúgója és még sikeresebb edzője volt, amelyben még mérvadó volt és elevenen élt a romantikus labdarúgás minden jellemzője: a játék öröme, a technikai elegancia, az egyéniségek szerepe, az edzői tekintély személyes súlya, a játéköröm, a mester és tanítvány viszony. A kelet-európai rendszerváltások nyomában érkező profi futballban már alig van nyoma a Jenei-féle futballfilozófiának, de az öröksége ma is inspirálóan hathat azokra, akikben van nyitottság a befogadására.

Az edző Jenei Imre minden mérkőzésen öltönyben, vasalt fehér ingben jelent meg. Számára egy mérkőzés felért egy színpadi előadással, ahol meg kellett tisztelni a közönséget. Továbbá istenfélő embernek vallotta magát, és bízott a gondviselésben.

Családcentrikus emberként meggyőződése volt, hogy egy sportoló szilárd családi háttér birtokában teljesíthet igazán jól. A jelen írás gerincéül szolgáló kötetben azt is elárulta, hogy minden vasárnap négy szál piros és egy szál fehér szegfűt visz a feleségének, hűsége és szerelme jeléül.

Felesége 2021-ben hunyt el, és a magára maradt ősz edző élete utolsó éveiben több betegséggel is küszködött. 2017-ben, amikor megkérdezték tőle, hogy mi az, amit megtenne az életben, de még nem került rá sor, a rá jellemző joviális humorral azt felelte, hogy még nem élt 90 évet, szeretne még tíz évet kapni. A tízből végül nyolc év lett, de alighanem nem bánja a mester, hisz vasárnap ismét négy szál piros és egy szál fehér szegfűt nyújthat át szeretett feleségének.

olyasvalaki, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szabadság a fociban is a szabályok, és a folyamatosan önálló döntéseket hozó, autonóm lényként gondolkodó játékosok révén nyilvánul meg. A focilabda, az önmagán túlmutató tárgy, amelyik egyszerre szent és profán, az egyik percben reményt ad, de a másikban el is veszi azt.

Mozgásában ott rejlik az emberi akarat és a véletlen kettőssége, a diadal és a kudarc, a keserves, földhözragadt emberi erőfeszítések, amelyek jó passzok, pimasz cselek és egy eltalált lövés, egy jól helyezett fejes után minden aktuális béklyójától megszabadítják az embert, aki néhány pillanatig megmártózhat a szabadságban.

Az aradi magyar fenegyerekből román nemzeti kinccsé váló Jenei Imrének köszönhetően generációk fürdőzhettek ebben a szabadságélményben, amelyhez 1989 előtt a focistadionok világán túl csak a mikroközösségek ünnepein volt lehetőség hozzáférni.

A labda nem fárad el – volt az egyik mottója Jenei Imrének, és máris halljuk azt a bársonyos, határozott, dallamos, erős hangszínt, amely mélyén ott lapult az örökifjú bánsági srác életigenlő játékossága, aki egy napon a zongora helyett a focit választotta.

A földihez hasonló sikereket az égi focipályákon!