Nem mind korrupció, ami zajlik?

– hangzik el a sommás ítélet számos olyan beszélgetésben, ahol a politikára, a politikusokra terelődik a szó. A kijelentés többnyire a nagypolitika kapcsán népszerű, míg a helyi közéleti szereplők vonatkozásában elterjedt megállapítás, hogy az aktuális vezetés „lopott már eleget, szép nagy házakat építettek maguknak, ezért ismét rájuk szavazunk, az ellenzéknek nagyobb lenne az étvágya.”

A népítélet után szétszélednek a társalkodók, majd az autószerelőnél nem kérnek számlát, és a villanyszerelő, a bútorasztalos, de még a hobbicukrász is szúrós tekintettel néz, ha számlázásról van szó. Ugyan mára kiment a divatból a kalóz Windows, és már a vonaton sem kacsintunk össze cinkosan a kalauzzal, viszont a feketézés, a nyerészkedés különböző szinteken és módszerek révén ugyanúgy jelen van a romániai társadalomban, mint korábban.

Románia tehát korrupt ország – ezt maga az államfő is kijelentette a december elsejei nemzeti ünnepen, amikor arról beszélt, hogy a románoknak igazuk van, amikor nem látják az állami szándékot a korrupcióellenes küzdelemben. Nicuşor Dan szerint ugyanakkor Románia ma mégis kevésbé korrupt, mint két évtizede. A korrupciós mutatókat hosszasan lehetne elemezni, mint ahogy azt valószínűleg az állami szervek és a döntéshozók is megtették, ugyanis

Az államelnök ezt azzal indokolta, hogy a társadalmi kohéziót alapjaiban veszélyezteti a korrupció és az adócsalás, ezért azok nemzetbiztonsági kockázatként tekintendők. A helyzet komolyságára való tekintettel pedig a korrupcióellenes harcban fontos szerepet szánnak a titkosszolgálatoknak, amelyek a korábbi rossz gyakorlattal szemben nem avatkozhatnak be az igazságszolgáltatásba, szerepük csak az információszerzésre korlátozódik.

A korrupcióba születünk bele, végigkíséri a szocializációnkat, és annyira magától értetődőnek tartjuk, mint a lélegzetvételt. Persze sokszor háborgunk, de az erkölcsi érzékünk automatikus jelzésein túl talán egyetértünk abban, hogy

teljesen korrupciómentes társadalom nem létezik.

Ezen túl viszont automatikusan elkönyveljük, hogy a korrupció a társadalom rákfenéje, ami a morális romlásunkból fakad, ezért örökös és kíméletlen harcot kell vívni ellene. Amikor látjuk a bilincsben elvitt, korrupcióval vádolt politikusokat, simogatja az igazságérzetünket, és hacsak egy napra is, de elhisszük, hogy van fény a korrupcióval szembeni küzdelem alagútja végén.

Mindezeken túl viszont alig gondolunk bele abba, hogy milyen általános történeti előképekkel bír a korrupció, amely nem pusztán jogi kategória, hanem politikai mítosz és értékelő fogalom is egyben. A korrupciókutatásnak hatalmas irodalma van, a jelenség számos vetületét kimerítően elemzik. Vannak, akik évszázados viszonylatban vizsgálják a gyakorlatot, és a leíró megértés igényével lépnek fel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy önálló kutatási ágként ágyazzanak meg a korrupciótörténetnek. Ezen szerzők egyike Jens Ivo Engels, a Darmstadti Műszaki Egyetem Történeti Intézetének professzora, aki A korrupció története: a korai újkortól a 20. századig című kötetében átfogó nyugat-európai korrupciótörténeti képet rajzol, miközben leírja, hogy

Nagy újítása, hogy történeti megközelítést alkalmazva azt vizsgálja, miként változott a korrupció fogalma és megítélése az évszázadok során. A korrupcióra nem önmagában létező kórként tekint, hanem a modern állami normák és a hagyományos társadalmi gyakorlatok közötti súrlódásként. Kifejezetten bírálja azt a korábban népszerű történetírói reflexet, amely összemossa a korrupciós gyakorlatot annak értékelésével, mondván, hogy ezeket szigorúan el kell választani. Ráadásul a korrupció egyben politikai nyelv, morális ítélet, önigazolás és jelentős benne a botrányfaktor, így csak ezek figyelembe vételével értelmezhető a jelenség a maga teljességében.

Szerinte fontos elfogulatlanul vizsgálni a korrupciót és a korrupciókritikát, csak így lehet távolságot tartani azok hétköznapi, spontán felháborodásokat, morális ítéleteket is hordozó felfogásától, amelyek mércéi koronként változnak. Engels kulcsfogalma ezért az értéksemleges mikropolitika, az a kapcsolati, informális hatalomtechnika, amely a formális szabályok alatt működik, közvetítés, lojalitáscsere, előnyök elosztása és hálózatok révén. Ennek a személyközi hatalomgyakorlásnak az eszköze a patronázs, amely az 1800-as évek legelejéig a társadalmi rend alapját jelentette. Azaz nem rendellenesség, hanem norma volt, a társadalmi és politikai működés elfogadott eleme.

Jellegéből fakadóan egy hierarchikus, de két egyenlőtlen fél közötti kölcsönösségi viszonyon alapult. A hatalommal bíró patrónus védelmet, hivatalt és/vagy anyagi előnyt biztosított, cserébe a kliens hűséggel, szolgálattal és politikai támogatással fizetett. A rendszer a személyes bizalmon alapult, nem az írott szabályokon. Egy hivatal betöltésénél nem a szakmai kompetencia volt az elsődleges, hanem a hálózati beágyazottság.

A 16–18. században a patronázs legitim, sőt, szükséges volt. Az uralkodó csak úgy tudta érvényesíteni az akaratát a távoli tartományokban, ha személyes hűséghálózatokat (klienseket) épített ki, mivel nem létezett modern, személytelen bürokrácia. A patrónusnak adott ajándék vagy szolgálat nem kenőpénz volt, hanem a társadalmi, politikai kötelék megerősítése. Engels szerint történelmietlen a régi korok patronázsára a mai szemüvegünkön keresztül nézni és azt automatikusan korrupciónak nevezni.

Értelmezésében a köz- és a magánszféra szétválasztása a modern államfelfogás és a korrupció mai értelmezésének archimédeszi pontja. Az elhatárolás egy viszonylag új, a 18–19. század fordulóján megszilárdult történelmi konstrukció, amely alapjaiban írta át az erkölcsről és az államról alkotott fogalmainkat, és enélkül a korrupció mai értelmezése nem is létezne.

A kora újkorban, azaz a régi rend idején a hivatalt nem szolgálatnak, hanem tulajdonnak, gyakran megvásárolható befektetésnek tekintették. Az uralkodó magánkincstára és az államkassza, valamint a hivatalnok saját bevételei és a beszedett adók között nem volt éles választóvonal. A pozíció birtokosa jogosan várta el, hogy befektetése megtérüljön a lakosságtól szedett adók révén.

A radikális változást a modern, absztrakt állameszme megjelenése hozta el. A 19. századra kialakult az az elvárás, hogy a hivatalnoknak két, egymástól élesen elkülönülő személyiséggel kell rendelkeznie: magánemberként lehetnek érdekei, kapcsolatai és elfogultságai, de közfeladata ellátása során kizárólag a személytelen közjót szolgálhatja, tárgyilagosan és érzelemmentesen. Ezzel a fordulattal született meg a korrupció modern definíciója is. Korrupciónak immár azt tekintették, ha a magánszféra logikája (rokoni kapcsolatok, anyagi haszonszerzés) beszennyezi, befolyásolja a közszféra működését.

Engels azonban hangsúlyozza, hogy ez az elméleti szétválasztás a gyakorlatban sosem valósítható meg tökéletesen, hiszen az emberi természetből fakadóan a szociális kötelékeket nem lehet a hivatal kapujában letenni. Az ebből származó feszültség vezet a modern demokráciák állandósult botrányaihoz: mivel a mérce egy idealizált, teljes objektivitást követelő fikció, a valóság szükségszerűen gyanússá válik. A szférák szétválasztása tehát nemcsak a hatékony bürokráciát teremtette meg, hanem paradox módon magát a modern korrupciós botrányt is, kriminalizálva olyan társadalmi érintkezési formákat, amelyek korábban a politikai kultúra természetes részei voltak.

A fentiek alapján tehát a patronázs egy történetileg változó megítélésű mikropolitikai eszköz, ami a kora újkorban a stabilitás és integráció eszközeként a jó kormányzás feltétele volt, a modernitásban viszont az egyenlőség és objektivitás elvének megsértését jelenti, ezért korrupciónak tartjuk. A patronázs ugyanakkor a mai napig tetten érhető a modern demokráciákban is, még ha nem is nevezzük nevén a gyermeket. Gondoljunk csak a pártok kinevezési gyakorlataira, a pártfinanszírozásra és egyéb demokratikusnak tartott eljárásokra.

Engels egyik legprovokatívabb tézise, hogy

mivel az árnyalatok nélküli, túl magas mérce miatt a modern állam olyan ideális normákat (teljes elfogulatlanság, zéró magánérdek) állít fel, amelyek az emberi természet és a társadalmi hálózatok miatt betarthatatlanok. A posztmodern média működési sajátosságaiból fakadóan is a botrányosítás teljesen maga alá gyűri a korrupciós eseteket, és minél szigorúbbak a normák, minél nagyobb az átláthatóság, annál több korrupciós botrány pattan ki.

A skandallumok sokszor nem átláthatóbbá teszik a korrupciós ügyeket, hanem bináris logikával (ártatlan/bűnös) szubjektív sémákat kényszerítenek a politikára és morális túlterhelést okoznak. A botrányok azt az illúziót kelthetik, hogy a korrupció nő, holott lehet, hogy csak az érzékenység módosul, a jogi normák szigorodása megelőzi a társadalmi normák változását. A szerző a zéró korrupció politikai ígéreteire szélmalomharcként tekint, mert nincs olyan politikai cselekvés, amelyben ne lenne valamilyen határátlépés-mozzanat.

Ezen a ponton egy újabb csavar következik, amikor is az antikorrupció már mikropolitikaként nyilvánul meg, azaz a korrupció vádja maga is politikai fegyverré válik, és sok esetben a politikai ellenfelek kriminalizálására használják a pártok, a közéleti tisztaságot zászlajukra tűző hazai és nemzetközi civil szerveződések. Ekkor a korrupciókritika valójában nem kívülről jön, hanem a politikai mező része.

Engels azt javasolja, hogy gyakori és alapos kritikával kell illetni a vádolók motivációit is. Nem azért, hogy relativizáljuk az ügyeket, hanem hogy értsük, milyen esetleges hatalmi átrendeződéseket szolgálhatnak. Úgy véli, hogy a közszellem megtisztításáért folytatott korrupcióellenesség erényprogramja könnyen radikalizálódhat, különösen akkor, amikor küzdelem jövőbeni végkimeneteléhez társított elvárási horizont és a ténylegesen tapasztalt társadalmi valóság közötti szakadék egyre nő.

Jens Ivo Engels ugyan egy sort sem ír Romániáról, de az általa vázolt tipológia és fogalmi keret kiválóan alkalmazható a romániai korrupcióra is. Fontos árnyalni a minden politikus hazudik és lop általános közmegegyezést, mert enélkül nem fogjuk tudni értelmezni a korrupciós gyakorlatot.

Talán ez egyik legmeghatározóbb a történeti dimenzióból fakadó sajátosság, az, hogy az Engels által tárgyalt kora újkori struktúrák sokkal tovább fennmaradtak Romániában, mint Nyugat-Európában. A fanarióta korszakban a fejedelmi és hivatali kinevezéseket vásárolták, a hivatalnok célja a befektetés gyors megtérülése volt a lakosság sarcolásával. Ez akkor legitim rendszernek számított, és ennek a hatásai máig meghatározzák a romániai politikaformálást. A királyi udvar és a mindenkori politikai elit tankönyvszerű patronázs-rendszerben működött, ami a kommunizmus alatt intézményesülő pártállami nepotizmusban, az állami erőforrások magáncélú használatában élt tovább.

A korszakra jellemző hiánygazdaságban a személyes kapcsolatrendszer a túlélés eszköze volt, így korrigálva a rendszer hibáit. Ez a mentalitás a rendszerváltással nem tűnt el. A hálapénz, a kis figyelmességek, a közbeszerzési gyakorlatok mind a mikropolitika szürke határmezsgyéjén mozognak, míg az EU-s nyomásra történő korrupcióellenes ad-hoc jellegű harc a kíméletlen politikai leszámolások terepeként is működik.

A zéró toleranciát hirdető korrupcióellenes fellépés kriminalizált olyan szokásokat, amelyek évszázadokig a társadalmi és politikai működés alapjai voltak, ezért a romániai korrupció magas észlelési szintje részben abból is fakad, hogy a valójában 1989 utáni modern jogi szigor és a társadalmi reflexek között óriási a szakadék. A társadalom egy része még a mikropolitika logikája szerint él, miközben a törvény már a legszigorúbb absztrakt normákat kéri számon. Míg a 19-20. századi Nyugat-Európában a nagy korrupciós botrányok célja leginkább a politikai tisztogatás volt,

A klasszikus határhelyzetként jellemezhető rendszerváltás és az azt követő államépítés, a privatizáció, a pártrendszer konszolidációja és a helyi-központi erőforrások elosztása klasszikusan olyan terepek, ahol a mikropolitika (hálózatok, lojalitás, állások és erőforrások) leginkább megnyilvánul.

Az engelsi logika szerint ez nem automatikusan korrupció, hanem a politika működési terepe, és akkor válik korrupcióvá, amikor a modern normarendszer határátlépésként kezdi azonosítani. A kilencvenes évek elején a mikropolitikai értelemben vett korrupció tetszik, nem tetszik, szükséges is volt a társadalmi, politikai rend stabilizálása érdekében, a patronázsrendszer pedig mára sem tűnt el, csak átalakult.

Mindezek alapján a romániai korrupció nem egyedi morális defektus, hanem az aszinkron modernizációs folyamat kísérő tünete, a modern román politika strukturális határproblémája. A problémát az okozza, hogy a formális intézmények már a 21. századi nyugati normákat követik, míg az informális hálózatok még mindig nagyban támaszkodnak a premodern és államszocialista társadalmi és politikai stratégiákra.

A dilemma feloldásához önmagában a szigorú büntetés nem elég, elemi fontosságú annak megértése, hogy miért élnek mind a mai napig ezek a gyakorlatok. E nélkül nem lehet kitörni a leegyszerűsítő moralizálásra hajlamos korrupcióellenes, a politikát velejéig korrupt foglalatosságnak tartó diskurzus keretei közül.