Nagylak Noir

Marossy Alexandrut jó sakkozónak ismerték Aradon. Az afrikaiharcsa-tenyészetből meggazdagodott üzletember nemcsak néhány lépést kalkulált előre, hanem az egész táblát látta. Amikor a piac telítődött, már tudta, merre tovább.

A krokodilfarmot a halastavak mellé húzta fel, amellyel messzire mutató tervei voltak. A divatiparnak szánt bőr értékesítése mellett a ritka csemegének számító krokodilhúsért is kapkodtak az előkelő romániai vendéglők.

A rendszerváltás után a határőrségnél szolgált. Ott tanult meg figyelni, mindig szívesen emlékezett vissza azokra az időkre. Az ott kiépített kapcsolatai máig elkísérték.

Máig kristálytisztán emlékszik arra a januári reggelre, amikor hosszasan kémlelte a Nagylak feletti szürke égboltot. A metsző szél hószagot hozott. A magyarországi és nyugati segélyszállítmányokkal megrakott konvojok hosszú sora vesztegelt a határon.

Marossy százados kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd a faliórára pillantott: hamarosan be kell futnia a svájci kamionnak. Megigazította fején a tányérsapkát, mély levegőt vett,

majd bement a parancsnokához és felmondott.

Az őrnagy egy ideje sejtette, hogy a százados önállósítani akarja magát, de nem tudott neheztelni rá. Mindenki eladható, aki téged megvásárol – szólt oda a távozó Marossynak.

Egykori önmagát látta benne. Azt az intelligenciával párosuló ambíciót, céltudatosságot, fegyelmet és jó érzéket a megfelelő pillanathoz, aminek köszönhetően hónapok alatt kiépítették az aradi határátkelőnél azt a rendszert, amelyben mindenki tudta, mikor kell hosszasan pillantani.

Micsoda idők voltak! Marossy harminc év elteltével is nosztalgiával gondolt arra a semmihez sem hasonlítható izgalomra, ami az aktuális szállítmányok érkezése előtt fogta el. Egykori cimborái közül mára kevesen maradtak a határőrségnél. Többen közülük a rendőrséghez igazoltak, majd nyugdíjba mentek. Az őrnagy is ezt a pályaívet járta be – leszerelt, de továbbra is abból élt, amihez a legjobban értett: fuvarozócéget működtetett.

Időről időre találkoztak, harcsapaprikást ettek és információt cseréltek. A schengeni csatlakozás mindent megváltoztatott, de a határvidéken az ember gyorsan megtanul alkalmazkodni.

Esős novemberi keddre esett az utolsó közös ebédjük. A csanádi csárdában csak ők ketten ültek a szokott asztalnál. Az őrnagy jóízűen tunkolta a paprikást, és épp nagyot harapott a csípős paprikából, amikor Marossy csendben eléje tette az adásvételi szerződés másolatát.

– Megvettem a nagyiratosi kendergyárat.

Az őrnagy keze megállt a levegőben. Lassan letette a kanalat, megtörölte a száját, majd felnézett. Ólmos szemében egy pillanatra mintha a csarnokvíz is láthatóvá vált volna.

– Úgy tudtam, arra én tettem ajánlatot. Beszéltünk róla, épp itt.

– Túl lassú voltál – vonta meg a vállát Marossy.

A politikában az őrnagy mindig a biztos oldalra tett. Arra, amelyik túléli a választásokat is. Marossy egy ideje úgy érezte, más irányból fújnak a szelek. Időben akart lépni.

– Értem – bólintott az őrnagy. Nem kiabált, nem fenyegetőzött. Felállt, fizetett a pultnál, és többé nem kereste Marossyt.

A hadüzenet két héttel később érkezett meg, hivatalos borítékokban.

Először az adóhatóság szállt ki Marossy fuvarozócégéhez, majd a munkaügyi felügyelet találta meg a legapróbb szabálytalanságokat is. A bírságokat kifizette. Számított rájuk. Az őrnagy mindig a kimerítésre játszott, pozíciós játékos volt.

Azonban a krokodilvágóhíd ügyében borította a táblát. A pénz megvolt, az engedélyek hiányoztak. A dokumentáció hónapokig porosodott egy bukaresti íróasztalon, Marossy a telefonhívásaira is semmitmondó ígéreteket kapott. A megyei főállatorvos, akivel évekig együtt vadásztak, végül egy zimándi tanyán volt hajlandó találkozni vele.

– Semmi bajom magával, Alexandru – mondta a férfi, miközben idegesen forgatta a csészéjét. – De az Öreg telefonált. Értse meg, nem húzhatok ujjat az őrnaggyal.

Marossy másnap megjelent egykori felettese irodájában.

– Stílusosabbnak gondoltalak – mondta köszönés helyett az őrnagynak, aki épp ebédelni indult.

– Okosabbnak tartottalak, Sanyi! Ne feledd, hol a helyed!

Sanyi. Hosszú ideje nem szólított így – tűnődött Marossy. Felvillant benne anyai nagyapja harcsabajszos, huncut tekintete. Sokat horgásztak együtt a Maroson. Tőle tanult magyarul, és csak ő hívta így.

Miután az őrnagy faképnél hagyta, Marossy az óriási ablakhoz lépett. A nagylaki országút járműforgalma sokszorosa volt a három évtizeddel ezelőttinek. Kamionok kilométeres sora kígyózott a látóhatáron túlra.

Megcsörrent a telefonja. Nem vette fel, csak a kijelzőre pillantott. Egyetlen szó állt az üzenetben: „Most.” A várt tipp a régi hálózatból jött. A vámos Almaș küldte, akinek a lánya Marossy ösztöndíjával tanulhatott Londonban.

Kinyitotta az ablakot, és beleszagolt a hideg decemberi levegőbe.

Régi borzongás futott végig rajta. Hátát az ablaknak támasztotta, majd elküldte a rendszámot és a pontos helyszínt a megyei kapitányságon dolgozó kapcsolatának.

A hétvégén az Arad megyei rendőr-főkapitányság nagy fogásról számolt be. Több százezer doboz, zárjegy nélküli cigarettát rejtő szállítmányra csaptak le Szabadfaluban, az ideiglenesen lefoglalt teherautót egy cég udvarára vitték. Arról már nem szóltak a hatóságok, hogy az elmenekült sofőrt azóta sem találják. A teherautó tulajdonosának kilétét is homály fedi egyelőre. A helyi sajtó arról írt, hogy a kamiont az őrnagy egyik vállalkozásának a telephelyén őrzik.

Marossynak sosem volt ínyére a nyílt konfrontáció, gyengeségnek tartotta az emberkedést, most mégis elégtételt érzett. A nagylaki fast foodban hot dogot kért, csípős virslivel és sok mustárral. Felhajtotta a kávéját és beült az autójába, Szegeden már várta a szilveszteri vacsora.

Ismét maga elé képzelte az őrnagy arcát, a visszapillantó tükörbe nézett, és elfordította a slusszkulcsot. A Duster motorja indításkor egy pillanatra kihagyott. A detonáció ereje a közeli tömbház első emeletének ablakait is betörte.