Miért hiábavaló elemzést írni a román politikáról?

A kilencvenes évek vége felé kaptam rá a magyarországi Nap-kelte című közéleti interjú-műsorra. Olyannyira, hogy az iskolába készülődés, majd reggelizés közben is fél szemmel a tévén csüngtem. Akkor szippantott be a közélet, a politika világa, akkor találkoztam először olyan kifejezésekkel, mint a képviseleti demokrácia, a politikai ideológiák, a pártok és pártrendszerek, az alkotmányosság, a parlamenti küszöb stb. De mind közül leginkább egyes meghívottak foglalkozása tűnt a legérdekesebbnek, politológus.

Google, Wikipédia nem volt, ezért magamnak kellett összerakni annak mibenlétét. Mivel hétvégén is ment a műsor, ezért akkor képes voltam sokszor az elejétől a végéig megnézni egy-egy adást. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy mi fán terem a politológus, akit sokszor a politikai újságíró kérdezett. Így akarva-akaratlanul, de magamra szedtem egy alapszintű közéleti jártasságot, amit megfejeltem a nyomtatott országos sajtó rendszeres olvasásával, így mélyülve el a magyar és román közélet bugyraiban.

Az érettségi évében már magabiztosan tudtam, hogy valami ilyesmivel szeretnék foglalkozni. Érteni, értelmezni és magyarázni a közéletet, az emberek mindennapjait formáló politikai valóságot és azok kísérőjelenségeit. Akkoriban indult az azóta sajnálatos módon megszűnt magyar nyelvű politikatudományi egyetemi képzés Kolozsváron, így nem sokat teketóriáztam. Az korán kiderült, hogy a néhány perces, maximum negyedórás nap-keltés politikai elemzések a felszín kapargatását jelentették, de kapudrognak kitűnő volt.

Mint a zenében a Bikini, vagy a Bon Jovi. Nélkülük a Pokolgépet, a Judas Priestet sem ismertem volna meg, nemhogy a Burzumot.

A szerteágazó, ugyanakkor az elméleti alapozást előnyben részesítő egyetemi curriculum viszonylag korán egyértelművé tette, hogy aki elsősorban politikai elemzőként szeretne érvényesülni, az jó, ha felvértezi magát a politikatudósi szakma arzenáljával, de mindez nem elég. A közéletben való jártassághoz, az otthonosság érzése megteremtéséhez fontos a politikacsinálás közelében lenni, ismerkedni, kapcsolatokat építeni, más szakmabeliek praktikáit ismerni, és tanulni, alkalmazkodni, reagálni, nyitott szemmel tájékozódni, és állandóan figyelni a folyamatokat, a trendeket, a mintázatokat.

A pallérozódáshoz nem lehet megspórolni az időt. Mint minden más szakma esetében, itt is kulcsfontosságúak a tanulóévek, hogy aztán tudással, tapasztalattal és jó adag szerencsével a háta mögött, élesben is megmérettesse magát az, aki erre a pályára adja fejét.

Az egyetemi évek alatt kikristályosodott, hogy a politológus három lehetséges szakmai dimenzióban teljesedhet ki: a politikatudományok akadémiai művelőjeként, azaz politikatudósként; politikai szakértőként, akit az elméleti érdeklődés mellett az alkalmazott politikatudomány is vonz; vagy politikai elemzőként, aki szintén rendelkezik a szükséges tudományos háttérrel, de nem a politikatudósi szerepben, az akadémia, a felsőoktatási intézmények falai között érzi otthonosan magát, hanem a nyilvánosság különböző felületein, ahol közérthető, közvetlen módon nyilvánulhat meg.

Ez a három irány mára egy negyedik lehetőséggel, a politikai kommentátor, a politikai influenszer szereppel egészült ki, amelynek fő ismérve, hogy a közösségi média természetéhez igazodva, rögtön véleményezi az aktuális politikai fejleményeket, minimális, vagy nulla teret szánva ebben a tudománynak.

Már húsz éve, zöldfülűként feltűnt, hogy mennyire különbözik a romániai és a magyarországi politológus-szakma. Az utóbbi akkoriban élte reneszánszát, miközben konszolidált tudományággá válva, aktívan szerepet vállalt a magyar demokrácia megteremtésében is, így tele volt önbizalommal, lendülettel, sok egyetemi hallgatóval, és szakma számos fiatal képviselőjével. Szemben a román politikatudománnyal, amely valahol fű alatt létezett, és járta az intézményesülés tipikusan rögös romániai útját, de a nagy nyilvánosságban, a közvélemény számára jó ideig csak az obskúrus Silviu Brucan és Stelian Tănase testesítették meg a politológust.

Ráadásul a magyar társadalommal szemben valahogy a román társadalom nem mutatott különösebb érdeklődést a politika, a politikatudomány iránt.

Jómagam politikai szakértőként, elemzőként tudtam volna elképzelni magam, de beleszagolva az akkori romániai közéletbe, világosan láttam, hogy erre a típusú – nevezzük így – szolgáltatásra rendkívül kevés igény mutatkozik. Az erre irányuló próbálkozások pedig azt a gyanút is felvetették, hogy az általam etalonnak tartott magyarországi típusú elemzői műfajt nagyon nehéz művelni Romániában a helyi adottságok miatt. Aztán egy ideig újságírásra adtam a fejem, mondván, ott több a tér, és a politológusi szerszámkészlettel még jobb újságíró lehetek.

Azóta a feje tetejére állt a világ. Az internetkorszak, majd a közösségi média, a politikai és társadalmi változások elsöpörték a klasszikus politológiát és a klasszikus újságírást is, ha már ezt a szakmát is szóba hoztam. Azon kevesek, akik kitartanak a politológia mellett, ők javarészt a politikatudósok, akik az egyetemi és kutatóintézeti hálózatok zárt világában művelik a mesterséget. A változás Magyarországot sem kerülte el, ám mégis jelentős különbség, hogy a hanyatlás és a lendület elvesztése ellenére továbbra is él, még ha szűk körben is az a politikatudományi, politikai elemzői hagyomány, amelynek a rendszerváltás után megvetették az alapjait.

Ennyi év távlatából viszont most már világosan látszik és megerősítést nyert számomra az ifjonti sejtés, hogy releváns, megbízható politikai elemzést majdhogynem lehetetlen készíteni a romániai politikai viszonyokra. Legalábbis a politika három dimenziója közül a hatalom megszerzése és megtartása, azaz a konfliktusos oldal szakszerű vizsgálata,

releváns elemzés készítése egy politikai kérdés vagy probléma megértésére nem lehetséges a román politikai nyilvánosságra és közéletre boruló finom ködtakaró miatt.

Nem a tudományág intézményesülésének nehézségeivel, nem is a jelentős versenyhátránnyal és az eltérő, vagy nem létező szakmai tradíciókkal magyarázható mindez, hanem elsősorban a valós adatokhoz való hozzáférés nehézségeivel, a transzparencia hiányával. Hiába a logikusan felépített, kritikai szemléletű, adatokkal alátámasztott és releváns magyarázatokat megfogalmazó egy elemzői álláspont, ha azt rövidesen a feje tetejére állítják olyan új információk, adatok, amelyeket ugyancsak felülírnak rövidesen a további újonnan felbukkanó értesülések.

A politikai boszorkánykonyhák más államok esetében sem látványkonyhaként működnek, de az a szintű politikai gasztronómia, amit Romániában művelnek demokratikus hatalomgyakorlás címszó alatt, párját ritkító. Azokról a rejtett, informális és szinte minden esetben manipulatív folyamatokról, döntéshozatali mechanizmusokról beszélek, amelyek a nyilvánosság szeme elől gondosan elzárva zajlanak a rendszerváltás után újjászületett titkosszolgálatok között, a mindenkori pozícióharcok és érdekérvényesítő küzdelmek jegyében. Ez a vetélkedés monumentális téttel bír, hisz a román állam intézményi struktúráinak, igazságszolgáltató szerveinek és gazdaságpolitikai eszközeinek birtoklása korlátlan,

mindennemű kontroll nélküli hatalomgyakorlással kecsegtet a parlamentáris demokrácia intézményes díszletei között.

Ezek a mélyben zajló tektonikus rezgések jellegükből fakadóan sokáig rejtve maradtak. A kilencvenes években, amikor még képlékeny volt minden, és a titkosszolgálatok is azon fáradoztak, hogy miként definiálják újra magukat, lehetőség nyílt volna egy olyan jogszabályi keret megalkotására, amellyel még idejekorán egyértelműen szabályozni lehetett volna a szolgálatok hatáskörét és felelősségét.

Továbbá a kilencvenes években még a boldog békebeli nyilvánosság korát éltük. Számos napi- és hetilap közül válogathattunk, akkor indultak az első kereskedelmi tévék, színes, zabolázatlan kavalkádra hasonlított a társadalmi, politikai és gazdasági élet. Szentnek és igaznak tartottuk, amit a sajtóban olvastunk, a tévében láttunk, tanultuk a demokráciát és önfeledten szavaztunk a választásokon.

Akiknek a látását nem homályosították el mindezek, és szemlélődő figyelemmel követték a politikai fejleményeket, azok számára bizonyos mintázatok már kirajzolódhattak. Főként a nagyobb horderejű politikai felfordulások nyomán ragadhatta meg a figyelmüket egy oda nem illő részlet, vagy egy túlságosan is egyértelmű komponens, aztán a román közélet állóvizét felkavaró cápauszony ismét alámerüljön.

Az internetkorszak beköszöntével már egész cáparajok jelentek meg. A két évtized alatt egyre sűrűbb időközönként fodrozták a vizet, ami a tavaly decemberi elnökválasztások idején olyan látványos tölcsért hozott létre, hogy néhány pillanatig csak az nem látott a mélybe, akit amúgy sem érdekelt ez az egész, vagy különböző okok miatt eltakarta a szemét.

Itt tartunk most, és ilyen körülmények között kellene érdemlegest, hitelest írni, összefüggéseket feltárni és előremutató, megbízható prognózisokat mondani az egyszeri romániai politikai elemzőnek a politika konfliktusos dimenziójáról.

Hacsak szakértőként maga is nem része ennek a Platón barlanghasonlatát csodálatosan megelevenítő, őrök által irányított rendszernek, akkor nagyon szűk eszköztár áll a rendelkezésére.

Ezért vagy bevállalja a hibalehetőség magas kockázatát, vagy szorgosan cápauszonyokra vadászik, és a halrajok mozgását kitartóan követve, értékes informális kapcsolatokat építve próbál azonosítani érvényes motívumokat. Ez utóbbi egyébként intellektuális játék és inkább az elemző saját nyugalmát szolgálja, semmint a közvélemény tájékoztatását, mivel a meglátásait adatokkal, szilárd tényekkel és információkkal nem tudja alátámasztani.

Amint látják, én sem tudtam, de felszabadító volt mindezt kiírnom magamból.