Magyarjárás

„»Harsányan magyarkodó alkalmi különítmények, turulos dzsekiben vagy nagy-magyarországos pólóban, árpádsávos kellékekkel felszerelve feltűnősködnek irodalmi-történelmi emlékhelyeken, ünnepségeken, köztereken, nemzetközi sporteseményeken – hangosan oláhozva, olykor kórusban üvöltve: »Az én régi mániám / tankkal végigmenni Románián…« Ezért nem szeretem a – bármily nemes szándékkal is indított – túllobogózott irányvonatokat, és ugyanígy az évente egyszer, térdig érő kokárdával kint díszelgőket sem« – Ozsváth Sándor művelődéstörténész fogalmazott így a lapunkban megjelent publicisztikájában néhány héttel ezelőtt (Hunok külföl­dön, Magyar Hírlap, 2014. június 27.), de talán még nem olyan régen, hogy ne lehetne hivatkozni rá. Már csak azért is, mert a tapasztalatunk azonos, és azért is, mert hozzátette még: »Miattuk nem megyek már két évtizede Csíksomlyóra, mert egy ideje e szent helyre s a pünkösdi lélekemelő eseményre is rátelepedett a konzumturizmus. (…) Mert hazajönnek az ilyen magyarjárás résztvevői, el is dicsekednek kinti »hőstetteikkel«, de ott maradnak a székelyek meg a partiumi magyarok, és nekik kell hallgatva tűrni a román kolléga vagy szomszéd – jó esetben csak rosszalló – megjegyzé­seit.« És eltűrik, persze, a szülőföldjükön, hozzászoktak már… Hol máshol?

Kezdjük talán azzal, hogy köszönöm Ozsváth Sándornak a kiváló sorait, tisztelem bátor szókimondását, már csak azért is, mert magam is számtalanszor láttam – akkor még a hátrahagyott oldalon maradva –, hogy mekkora károkat tudnak okozni az ilyen jellegű »magyarjárások« résztvevői. S még véletlenül sem anyagi károkra gondolok, s nem is szétvert lelátókra vagy kocsmákra, nem, hanem elsősorban szellemiekre, olyanokra, amelyek az emberi fejekben okoznak pusztítást, amelyek a határon túli magyar szellemi értékeket rombolják, és azok ápolását, fejlesztését akadályozzák. Mert nem politikus az, akárhányszor is választják meg akármilyen pozícióra, aki elmegy, mondjuk, a vajdasági Zentára, és ott a magyar fiatalok elé kiállva azt üvölti – és skandáltatja velük is –, hogy »fegyverbe, fegyverbe!«, hanem a legegyszerűbb senkiházi, felelőtlen bajkeverő.

Ozsváth Sándor egy nagyon fontos, és kifejezetten érzékeny nemzetpolitikai témára tapintott rá jegyzetében. A nemzettudat erősítése ugyanis nemes cél, ez vitathatatlan, nemzeti érdek, amit kiválóan szimbolizál például a Trianon-emléknap, vagyis a nemzeti összetartozás napja. Igen, ez egy olyan dátum, amiről tudnunk kell, képesnek kell lennünk méltóképp, emelt fővel megemlékezni. Mindannak azonban, amit ez – a Kövér László és Semjén Zsolt javaslata nyomán elfogadott törvény szerint – az emléknap kifejez, ellentmond az a viselkedés, amelyet a művelődéstörténész leírt."