Krasznahorkai látogatása megint rámutatott, hogy a magyarok utálják a magyarok sikereit

„Megosztja az erdélyi közvéleményt Krasznahorkai László marosvásárhelyi látogatása” – olvastam döbbenten egy újságcikk felvezetőjét a közösségi médiában, majd a kommentek meggyőztek arról, hogy sokan valóban nem örülnek a „nemzetáruló” író meghívásának.

Az előzmények persze ekkor már egyértelműek voltak.

Egyrészt az olasz La Repubblicának adott interjú egy részlete váltotta ki az ellenérzéseket, amelyben az író arról beszél, hogy „Magyarország egy tébolyda”, ő maga pedig minden erejével küzd a „magyarság” ellen, inkább „világpolgár” marad, mintsem csak magyar.

jobbára csak a címek alapján, amelyekbe aligha férhet bele más, mint a szövegkörnyezetből kiragadott „lényeg”, amely már önmagában a tartalom felületes eltorzításához vezet.

Persze a tömegek véleményének torzulásához, a csípőből „lehazaárulózáshoz” nagyban hozzájárult az a sok fogadatlan prókátor, a közösségi média káros lehetőségeit kihasználó vagy akár a pillanatnyi, kétes hatalmi hierarchia által előtérbe tolt, félművelt véleményvezérek siserehada, akik az interjú megjelenése (jobban mondva annak magyar nyelvű szemléje után) rögvest kifejtették „értékes” véleményüket a „hazaáruló” íróról, illetve arról, hogy a Nobel-díja így mit sem ér már a magyarság számára.

A témában megnyilatkozni bátorkodók automatikusan a gyűlölködés heves hullámainak kegyetlen hullámverésében találják magukat, akár magasztosan, akár józan távolságtartással beszélnek nemzeti identitásukról.

Krasznahorkai az utóbbi csoportba tartozik, amikor azt mondja: az ő Magyarországa „a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké”. Ezzel egyszerűen arra utal, hogy a hamis nemzeti pátoszt, a patetikus jelképeket elutasítja, de a magyar nyelv, amelyen immár Nobel-díjjal is elismert életművét létrehozta, az a mindene.

Ezzel világpolgárként is sokkal „magyarabb”, ha úgy tetszik, mint az őt most egy félreértelmezett nyilatkozat miatt ostorozók serege. Nem azért mert könnybe lábad a szeme, ha meglátja a magyar zászlót, vagy mert hazafias érzelmekkel telik meg a kebele, valahányszor arra gondol, hogy ő magyar, hanem ezért, mert nem gondolkodik ezen: egyszerűen azért magyar, mert ez az anyanyelve, a munkaeszköze, az identitása.

De közben nem hajlandó lemondani a világ többi részéről – ezt jelenti a világpolgárság:

Az ellenérzések másik oka alighanem az írónak egy korábbi interjúban Trianonra tett megjegyzése volt – amit a Trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója után néhány nappal aligha kerülhetünk meg.

Krasznahorkai az általános társadalmi elbutulásról beszélt – amely valóban a legfenyegetőbb veszély manapság –, ennek kapcsán pedig felidézett egy szélsőjobbos tüntetésen látott „Vissza Trianont” feliratú táblát. Az író erre a Svenska Dagbladet svéd lapnak adott interjúban így reagált:

Ezek kétségkívül erős mondatok, nem csoda, hogy nagy port kavartak, különösen az elszakított országrészekben. A kiváló vajdasági költő, Kollár Árpád akkor megrendítően érzelmes írásban (ha úgy tetszik szabadversben) reagált a sokak által sokféleképpen (félre)értelmezett szavakra.

Krasznahorkai válasza sem váratott magára sokáig.

Levelében a Nobel-díjas író maga is a félreértelmezésekre hívta fel a figyelmet, de leszögezte, hogy

csupán „az ostobaság ellen akart beszélni”.

Kollár viszontválasz-leveléből aztán az volt érezhető, hogy a konfliktus nem volt igazi konfliktus, inkább félreértés volt, amit a két alkotó meg tudott beszélni.

Ez a megbékélés azonban nem szivárgott le a tömegekig: ott maradt a félreértés és az artikulálatlan düh.

A Nobelt csak azért kapta Krasznahorkai, „mert gyűlöli, ócsárolja a magyarokat”. És a többi ehhez hasonló butaság.

Ez a régóta berögződött irigység vezetett tehát oda, hogy az erdélyi magyarokat „megosztotta” Krasznahorkai marosvásárhelyi látogatása. Holott az erdélyi magyarokat, sőt a magyarokat úgy általában nem ez osztotta meg.

És nem is most kezdődött ez a megosztottság, nem az Orbán-kormányokkal (bár kétségtelen, hogy az az időszak is sokat tett érte), nem az azelőtti Gyurcsány-kormányokkal (bár kétségtelen, hogy az az időszak is sokat tett érte), nem is a Kádár-korszakkal (bár kétségtelen, hogy az az időszak is sokat tett érte), sőt még csak nem is Trianonnal (bár kétségtelen, hogy az is sokat tett érte).

Ady Endre juthat eszünkbe, aki már bő száz évvel ezelőtt megérezte, milyen önsanyargató nemzetbe született bele a magyar ugaron, de megfogalmazta ezt már korábban Vörösmarty Mihály is, még korábban Berzsenyi Dániel, és még sorolhatnánk.

Mintha az a bizonyos átok, amit Vörösmarty emleget (egyesek turáni átokként hivatkoznak rá), valóban létezne. Lélekölő dolog egyszerűen belegondolni is, milyen sok gyűlölet, agresszió, frusztráltság gyűlt össze egyetlen népben.

A teljesítmény mit sem számít ebben a végletes megosztottságban, csak a vélt „hovatartozás”. Vagy talán már az sem, csak az artikulálatlan irigység, a zsigerből jövő gyűlölet vezérel mindent.

Az írónak nem az életműve számít, azt menten felülírja egy-két félremagyarázott, kontextusból kiragadott félmondata. A focistának nem a pályán nyújtott teljesítménye a lényeg, hanem az, hogy milyen nevetséges a ruhája. És még hosszan sorolhatnánk a példákat.

Amikor erdélyi szerkesztőségek kampányolnak – a szabadság hamis álcája mögé rejtve frusztrált rosszindulatukat – azért, hogy más erdélyi szerkesztőségek megszűnjenek,

Korábban hittem benne, hogy lehet középen maradni, meg lehet békíteni a két oldalt, át lehet beszélni a dolgokat, és lehet normálisan élni.

Ma már ebben nem hiszek.

Jobbára már csak a belső emigráció maradt, az elfordulás a mindent félremagyarázó, dühtől, gyűlölettől fröcsögő véleményterroristáktól – legyenek bármilyen oldaliak is. Mert mindegyik csak felhasználja az aktuális témát – jelen esetben egy Nobel-díjas író kiforgatott szavait – a saját érdekei mentén.

Azok, akik nem olvasták ugyan az életművet (persze tisztelet a kivételnek), de ott tolonganak a kommentekben az írót hamisan magasztalók sorában, csak azért, hogy műveltségük hamis látszatát keltsék,

Az egyetlen dolog, ami némi reményt ad, hogy a sok félremagyarázás és fröcsögés dacára, Krasznahorkai marosvásárhelyi estje nagy siker volt: mindössze nyolc óra alatt elfogytak (az amúgy ingyenes) jegyek az eseményre, maga a beszélgetés pedig emlékezetesre sikeredett.

Az író utána egy órán át dedikált az érdeklődőknek.

Ők azok, akik szívből örülnek neki, hogy ismét egy magyar kapta az irodalmi Nobel-díjat, és nem foglalkoznak a sok mellékes fröcsögéssel. Rájuk nem hat az a bizonyos turáni átok.

Ha van még bármi reménye ennek a népnek, akkor az bennük keresendő, nem pártokban és oldalakban…