Ion Iliescu, az igazi rendszerváltás sírásója

Meghalt Ion Iliescu.

Nem is tudom, hirtelen mit emeljek ki most az – hadd nevezzem így –, „Iliescu-dossziéból”. Hiszen közismertek életének mozzanatai, politikai pályája, a rendszerváltás előtti és utáni szerepe Románia sorsának alakításában.

Az is, hogy Iliescu neve elválaszthatatlanul összefonódott az 1989. decemberi forradalommal, amit igen sokan államcsínynek is tekintenek, valószínűleg indokoltan. Hogy ő hívta Bukarestbe 1990 júniusában a Zsil-völgyi bányászokat, akik aztán szétverték az Egyetem-téren tüntető kommunistaellenes diákokat és hosszasan randalíroztak a fővárosban.

és az 1990. márciusi, marosvásárhelyi etnikai konfliktus kirobbantásában.

De sokan kiemelnék azt a mozzanatot is, amikor a 2000-es elnökválasztáson behunyt szemmel és befogott orral szavaztak Iliescura – kényszerből, a kisebbik rosszat választva, ellenfele ugyanis a második fordulóban Corneliu Vadim Tudor volt.

És azt is jól tudjuk, hogy az ellene folyó, halasztgatott, újraindított és elmaszatolt perek végeérhetetlen évei után sem sikerült felelősségre vonni sem a forradalom, sem a bányászjárás ügyében.

De ezek, mondom, közismert dolgok.

Egy hónap híján tizenöt éves voltam 1989 decemberében, ebben a korban azért már rendesen értettem, mi zajlik Temesváron, Bukarestben, az egész országban. A nagy forradalmi kavarodásban, amit egyenes adásban közvetített a televízió, nekem is – mint sok millió embernek akkor – feltűnt egy jóságos tekintetű férfi, aki kellemes hangon beszélt, telefonált, magabiztosan nézett a kamerába. És megnyerően mosolygott.

Ő volt Ion Iliescu.

de hát akkor olyan állapotok uralkodtak a forradalom egyik középpontjában, a Román Televízióban, hogy bárki, aki valahogy odakeveredett, megjelenhetett egyenes adásban. Emlékszünk, ugye, Mircea Dinescura az elnyúlt, szakadt, házilag kötött csíkos pulóverében, vagy Ion Caramitrura a kék töltött mellényében. Csapzottan, izgatottan kiabálták, hogy győztünk! Mi pedig a Diamant és Snagov tévék fekete-fehér képernyője előtt együtt örültünk velük.

Aztán feltűnt a joviális Iliescu. Úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas lakóegyesületi gondnok, kopott ruhában, a kockás ingére és pulóverére vett, jobb napokat is látott fekete zakójában. Mint közülünk valaki. Összefüggően és megnyugtatóan beszélt, meggyőzően gesztikulált és úgy összességében azt sugározta, hogy tudja, mit mond, tudja, mit csinál és tudja, hogyan kell higgadtan kezelni a forró helyzetet.

Tătucul, vagyis apácska, apóka, atyuska – így nevezték széles körben Ion Iliescut a politikában, a médiában és széles körben is, igaz, már sok évvel a forradalom után, nem feltétlenül pozitív felhanggal. De 1989 decemberében, amikor először feltűnt a televízióban, valóban ez az atyuska-légkör lengte körül. Pedig akkor még nem volt öreg, csak hatvanadik életévében járt. (Később, ahogy öregedett, úgy is nevezték: bunicuța – vagyis nagymami.)

kivéve azokat, akik közelről ismerték és pontosan tudták, hogy ő a klasszikus kommunista elvtárs és pártaktivista ősfigurája, és az is marad.

Iliescu a hatalom csúcsait megjárt, majd mellőzött, visszatérésekor gorbacsovista reformkommunista volt. Már évekkel az 1989-es rendszerváltás előtt Ceaușescu lehetséges utódjaként emlegették – na persze csak a Szabad Európa Rádióban, aminek a hallgatásáért az embert bevitték a Szekuritátéra az Aranykorszakban.

Nem volt tehát véletlen, hogy a forradalom hevében Iliescu figurája megjelent a tévében és a következő évekre meghatározóan a politikában, közéletben, közbeszédben is. Ő lett a hatalmat átvevő Nemzeti Megmentési Front (FSN), majd az ország elnöke.

hogy a FSN vezetőtanácsának több, az események melegében odakerült tagja, köztük az olyan disszidensek, mint Doina Cornea, Tőkés László vagy Ana Blandiana pár héten belül ki is léptek a testületből. De a népnek még sokáig szimpatikus volt. Annyira, hogy 1990 májusában az első elnökválasztásokon több mint 85 százalékkal választották államfővé. Aztán 1992-ben és 2000-ben is megnyerte az elnökválasztást.

hanem a korábbi kommunista hatalom struktúráinak, érdekcsoportjainak, haszonélvezőinek átmentője és az átmentés garanciája. Erről a témáról cikkek, könyvek végeérhetetlen sorát lehetne írni – írtak is –, mert egy rettentően szerteágazó, rétegzett és bonyolult terület.

Átmentette a volt Szekuritátét (ennek ürügye és első éles bevetése volt az 1990-es Fekete Március). Vigyázó elnöki tekintete alatt történt a forradalom utáni gazdasági átrendeződés, a cinkelt privatizációk, az állami vagyon megkaparintása fő nyerteseinek, a korábbi haszonszerző hálózatok és működtetőik, az érdekcsoportok megerősödése és uralkodása a politikában, a nemzetgazdaságban és a ország életének szinte minden területén.

amely a rendszerváltás után hosszú ideig mérgezte az erdélyi magyarok és a románok viszonyát. De talán még sokan emlékeznek arra az 1990. december 1-jei gyulafehérvári nemzeti ünnepre, amelyen részt vett az ország legfelső vezetése is – Iliescun kívül Petre Roman miniszterelnök és mások is. És amelyen a tömegben „ünneplő” vátrások kifütyülték az RMDSZ akkori főtitkára, Szőcs Géza beszédét, amelyben a politikus a nemzeti kisebbségek védelméről beszélt. A kiabáló, hurrogó tömeget Petre Roman vezényelte, amihez Iliescu mosolyogva asszisztált.

Az is emlékezetes pillanat volt Iliescu karrierjében, amikor 1992. október 1-jén Michael Jackson fellépett Bukarestben, az akkor még Augusztus 23-nak nevezett (ma Lia Manoliu) stadionban. Jackson volt az első nemzetközi megasztár, aki a posztkommunista Romániában koncertezett. Az eseményen több mint 70 ezer ember szorongott a nézőtéren.

Iliescu népszerűsége addigra már kezdett megkopni, ezért az akkori elnökválasztás második fordulójára készülő államfő maximálisan kihasználta az extravagáns, pályája csúcsán levő popsztár jelenlétét. Jackson a legmagasabb szintű, államfőknek, uralkodóknak kijáró állami fogadtatásban részesült, a bukaresti vezetés a tenyerén hordozta,

Bizarr látvány volt, hogy a földönkívülihez hasonlóan öltözött Michael Jackson kezét szorongatja és mellette álldogál ez a világéletében 1960-as évekbeli szovjet párttitkárként kinéző, úgy öltözködő, olyan hangulatot árasztó és úgy is beszélő ember.

Apropó, beszéd. Ion Iliescu a hivatalos fanyelv világbajnoka volt. Úgy tudott hosszan beszélni, terjengős, többszörösen bővített körmondatokban, hogy közben alig mondott valamit. De kellemes, andalító hangszíne volt és meggyőzően, megnyugtatóan tudott beszélni. És ez tetszett az embereknek, főleg a forradalom utáni első években, amikor a társadalom még csak félszegen ízlelgette a szabadságot, mintha kicsit félt volna is tőle.

Aztán amikor látta, hogy az ország nyugati orientációja elkerülhetetlen, a nemzetközi és geopolitikai fejlemények, a Szovjetunió 1991-es felbomlása, a keleti blokk végérvényes megszűnése után elengedte a reformkommunista vonalat és – továbbra is óvatosan ugyan –, de beállt a nyugati szélirányba.

Olyannyira, hogy 2004-ben, Iliescu utolsó elnöki mandátuma és a Năstase-kormány idején csatlakozott Románia a NATO-hoz és abban az évben zárta le az EU-csatlakozási tárgyalásokat is. Két évvel korábban pedig George W. Bush amerikai elnököt is fogadta Bukarestben. Azóta sem járt amerikai elnök Romániában.

Olvasni legalábbis. Az egész ország rajta röhögött, amikor a tévében bejátszották, hogy valamilyen nemzetközi eseményen angolul olvas fel a papírjából. Emlékezetes, amikor egy isztambuli értekezleten az Ázsiából Európába irányuló kábítószer-útvonalakról beszélve azt akarta mondani: „the drugs come from the trucks”, vagyis hogy a drogokat kamionnal szállítják, de Iliescu úgy olvasta, hogy „the ducks come from the trucks”, vagyis hogy a kacsák a kamionokkal érkeznek.

ahol az őszi elnökválasztásra készülődve részt vett a tengerészet napja alkalmából rendezett eseményen. Az ünnepi pillanatot tiltakozók zavarták meg Iliescu-ellenes jelszavakkal. Köztük egy helyi újságíró, aki az alkalmat kihasználva a forradalommal, a KGB-vel, az Egyetem-téri incidensekkel és a moszkvai befolyással kapcsolatos kényelmetlen kérdéseket tett fel közvetlenül Iliescunak. Aki ettől teljesen elveszítette az önuralmát és az említett, később aztán sokat idézett felkiáltással reagált.

Elnöki karrierje után, 2004-től Ion Iliescu visszavonult a politika látható vonalából. De nem tűnt el, bukaresti szenátorként folytatta pályafutását, és a FSN utódpártja, a PSD tiszteletbeli elnöke volt. Közvetlen politikai befolyása megszűnt ugyan, de szürke eminenciásként, első vonalbeli politikusok – például Victor Ponta – tanácsadója, ha úgy tetszik: mentora volt még hosszú ideig.

Iliescunak Románia 1989 utáni első évtizedében volt meghatározó szerepe az ország állapotát, helyzetét és sorsát illetően.

Megtörte egy egész generáció lendületét, rezignáltságba, cinizmusba, keserűségbe taszítva azokat, akik – a hónapok, évek múlásával egyre többen – rájöttek, hogy a rendszerváltásnak nevezett 1989-es mozzanat elszalasztott esély, hamvába holt lehetőség. Pedig kiindulópont, újjászületés is lehetett volna. Ez már egészen korán megmutatkozott, a Fekete Márciussal, az Egyetem-téri mozzanattal, a bányászjárásokkal, az új hatalmi elitek felemelkedésével és hosszasan sorolhatnám.

Pedig mindkettőben ő volt a csúcsfigura, a kulcsszereplő, aki környezetével együtt nyakig felelős százak, ezrek haláláért vagy szenvedéseiért. Végső soron ő nyert.

Nicușor Dan államfő hivatalos reakcióját érzem a legtalálóbbnak az „Iliescu-dosszié” kapcsán: a történelem fog ítéletet mondani fölötte. Mert hogy az igazságszolgáltatás, az ország, a társadalom, mi magunk már nem tudunk. Iliescu magával vitt a sírba rengeteg olyan dolgot, amivel adósunk volt harmincöt évig, és amit élete utolsó éveiben sem volt hajlandó sem megosztani velünk, sem felelősséget vállalni értük.

– írja Nicușor Dan. Iliescu ateista volt, ő biztosan nem gondolt erre. Mi meg tudunk bocsátani neki? Jó nehéz kérdésnek tűnik, de lehet, hogy csak látszólag az.