Hogyan vált egy narratívaháború célpontjává az örökösen félkész ratosnyai vízerőmű?

Tegnap jött szembe a román Times New Roman humorportál egyik rövid cikke, amelynek az volt a címe, hogy Ma érkeztek meg a védelmi minisztériumhoz azok a sínes dossziék (doszárok! – a szerk.), amelyek engedélyezik a pénteken Galacon becsapódott drón kilövését. Felröhögtem. Mert hát dióhéjban tulajdonképpen mindig ez van: valakik, valahol aktatologatnak. Döntések születnek, döntések iktattatnak, befűzetnek. Döntések megtámadódnak, bírói kalapácsok csattannak. Doszárok felülvizsgáltatnak, elavultnak nyilváníttatnak, és kezdődik minden újra.

A drónesettől eltekintve – írásomnak nem ez a célja –

Ilyen például a Maros völgyén a ratosnyai vízerőmű. Akik ismerik a környéket, látták, hogy 36 év alatt mi történt ott, hogy alakult át a táj és milyen kölcsönhatásba lépett egymással a természet és az ipari létesítmény.

A Kelemen-havasok lábainál fekvő terület, ahol a vízerőmű található, nem csak Ratosnyához tartozik, hanem Palotailva és Felsőrépa községekhez is. A ratosnyai vízerőmű-projekt egy gátból és tározóból, valamint egy elterelőcsatornás vízerőműből (amelyet az érintett folyók természetes medréből elterelt víz táplál) áll: az erőművet egy fő vízvezeték táplálná, amely a Ratosnya és a Vălcăluța patakok összefolyásától lefelé fekvő vízbevezetőt használná. A fő vízvezeték hossza meghaladja a 8,5 km-t, és egy másodlagos vízvezetékkel egészül ki – amely a főbe torkollik –, ezt három másik patak, a Visa, a Nagy-Galonya és a Kis-Galonya vizeinek begyűjtésével táplálnák. (Eredetileg a Nagyilva, a Bradu és a Bisztra folyók vízgyűjtése is szerepelt a projektben, de ezt elvetették a későbbiekben a környezetvédelmi engedély megszerzése érdekében.)

amikor Ceaușescu diktatúrája idején egy elnöki rendelettel jóváhagyták az építkezést (a terveit még 1987-ben készítették el), az építőtelep létrehozása után két évvel el is kezdték a munkálatokat. Az évek során elkészült a 65 méter magas gát, kialakították a patakokat összefogó alagutat, és a transzformátor-állomást is megépítették. Az egészet már a kilencvenes évektől kezdődően közérdekű beruházásként kezelték, majd több kormányhatározat (pl. 1996, 2017) megerősítette ezt a státuszt. 2002-ben aztán a Hidroelectrica átvette a beruházást, és 140 millió eurónál is több állami pénzt fektetett bele az elmúlt évtizedekben. Jelenleg az egész projekt több mint 90 százalékban kész van műszaki szempontból, valójában már csak annyi kellene, hogy a víztározót feltöltsék.

A fordulópont 2025-ben érkezett el, Sebastian Burduja energiaügyi miniszter idején, amikor a kormány április 3-án elfogadott egy határozatot, amely új lendületet adott a beruházásnak, engedélyezve a szükséges földterületek végleges kivonását az országos erdőalapból.

Csakhogy nem sokáig tartott ez a lendület, ugyanis 2026-ban a már majdnem üzembe helyezhető erőművet újból elkaszálták a bíróságon. Május végén érkezett a hír, hogy a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék jogerős döntésével fenntartotta annak a kormányhatározatnak a felfüggesztését, amely lehetővé tette volna 37,5 hektár erdő végleges kivonását az országos erdőalapból a vízerőmű befejezéséhez. A bíróság elutasította a kormány, a környezetvédelmi minisztérium és a Hidroelectrica fellebbezéseit, így a jogi akadályok továbbra is fennmaradnak.

Az ügyet a Bankwatch Romania és a Declic civil szervezetek vitték bíróság elé – szerintük a döntés azt igazolja, hogy a projektet nem a környezetvédők akadályozzák, hanem az, hogy a beruházás körül több súlyos jogi és természetvédelmi kérdés merült fel. Álláspontjuk szerint az állam olyan engedélyekre és dokumentumokra támaszkodott, amelyek törvényessége vitatható.

Sebastian Burduja az adminisztratív holtpontról való kimozdítás ürügyén akkoriban elkövetett egy baklövést, mivel a bejelentésben úgy fogalmazott, hogy az erőmű éves szinten mintegy 120 GWh villamos energiát fog szolgáltatni az országos rendszerbe. Az adat viszont komoly vitát váltott ki, mivel a Maros Megyei Környezetvédelmi Ügynökség által kiadott hivatalos engedély mindössze 58,14 GWh/év kapacitást jelölt meg. Az ellentmondásokra reagálva Burduja elismerte, hogy a 120 GWh csupán az erőmű elméleti maximális potenciálját jelöli, amely a nyolcvanas évekbeli eredeti terveken alapul. Mircea Fechet akkori környezetvédelmi miniszter szintén kulcsszerepet játszott a folyamatban, mint a tarvágásokat engedélyező kormányhatározat előterjesztője, ugyanakkor az eredeti 171 hektáros tarvágás ötletét elvetették, és egy környezetkímélőbb variációt találtak, amely csak a fent említett 37,5 hektárnyi erdőt vonta volna ki.

a beruházást a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) határozata alapján nemzetbiztonsági szempontból kiemelten fontos projektté nyilvánították korábban, illetve 2022 után az energiaellátás-biztonsági diskurzus részeként stratégiai projektként is emlegetni kezdték. A hivatalos érv az, hogy nem az energia mennyisége számít ennél, hanem az ellátásbiztonság. Az energiaügyi minisztérium (Sebastian Burduja leköszönése után, tehát Bogdan Ivan jelenlegi miniszter alatt is) és a Hidroelectrica érvelése szerint

Azt látjuk tehát, hogy a nemzeti érdekként kezelt vízerőmű egyfajta politikai szimbólummá is vált az orosz–ukrán háborút követően kialakult energiafüggetlenségi törekvések kapcsán, és ami nem hivatalos érv, de szemmel látható, az az, hogy végre kimondhassák: 36 év után sikerült valamit befejezni egy állami beruházással, és különben is, már annyi pénzt elköltöttek erre, semmi értelme állni hagyni az egészet.

A harc másik felén állnak a civil szervezetek, amelyek környezetvédelmi és más külső szakértői szempontokat fölvetve azzal érvelnek,

Ha a termelés nagyon kicsi, akkor értelemszerűen nem arányos a környezetkárosítással, és a Kelemen-havasokban végzett erdőirtások és élőhelyvesztés nagyobb kár, mint az elérhető energetikai nyereség. További érveik, hogy a nemzeti parkokban végzett bármilyen mértékű tarvágás sérti a román és az európai természetvédelmi törvényeket, illetve a völgy elárasztása elpusztítja a térségben található, uniós szinten prioritást élvező ártéri éger- és kőriserdőket. Az ökológiai károk közé tartozik a fokozottan védett dunai galóca halfajta ívóhelyeinek és vándorlási útvonalainak megsemmisítése,

A két szervezet petícióját 16 ezren írták alá, tiltakozva a természetvédelmi területek feláldozása ellen.

A minimális energiát termelő vízerőmű, mint stratégiailag kiemelt fontosságú projekt pártolói pedig azt mondják, hogy a környezetvédők túlozzák el az egészet, a vita aránytalan és abszurd,

főleg Európa-szerte elterjedt égerfákból. Bogdan Ivan 2025 végén azt mondta: az építkezés már régóta kifejtette a hatását a környezetre.

A Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék döntése jogerős, a projekt ott áll 36 éve, az aktatologatások megtörténtek, az indítások és támadások is, a sínes dossziék pedig pihennek. A fenyők és égerfák nőnek, a beton és a műszaki felszerelés álldogál, és nem tudni, a Kelemen vad erdősége mikor kebelezi be, hacsak nem változnak a politikai és jogi szelek útközben.

Az egész ratosnyai kóceráj pedig arra világít rá, hogy a múlt technológiai öröksége, a százmilliós beruházások hogyan ütköznek a modern fenntarthatósági normákkal, illetve az egésznek a természetére:

Már csak az az utolsó kérdés maradt, hogy van-e értelme bármibe belekezdeni ebben az országban és majdnem a végsőkig elvinni…