Erdély a Nagy Meglepődés idején és utána

A magyarországi választások estéjén én is néztem a magyar tévéadók választási műsorait, aztán a napokban szembejött velem a Facebookon egy videós összeállítás ugyanazon műsorok felvételeiből, ebben pedig még jobban látszott minden.

Vagyis hogy ott ülnek a stúdióban a kormánymédia jól ismert megmondóemberei, akik az urnazárás előtti percekben és kis ideig még utána is a százhúsz százalékos magabiztosság csúcsain ülve beszélnek, mondják egymásnak, hogy ebből mekkora győzelem lesz. Aztán kezdenek érkezni a részeredmények, két-öt-tíz-harminc-nyolcvan százalékos feldolgozottságnál, egyre nyilvánvalóbb a Tisza győzelme, aztán jön a minden korábbinál nagyobb kétharmad.

Akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, számomra mindenképpen, ezeknek az embereknek a mélységes megdöbbenéséből, összeomlásából, leesett arcából, hogy ténylegesen, valóban, százhúsz százalékosan hittek a Fidesz győzelmében és hogy micsoda sokkot jelent számukra, hogy ennek a tökéletes ellentéte történt. Igen erős és igen sokat mutató képsorok voltak.

Valamint arról, hogy miért nem kellene – legalább az értelmesebb embereknek – csuklóból sértegetni, támadni, alázni őket, hanem elsősorban megérteni ezt a helyzetet.

Mert hogy ugyanez a sokkos állapot uralkodott itthon azoknak az erdélyi magyaroknak a körében, akik szintén nem hitték el, ami történik, megrendülésüknek pedig hangot is adtak a közösségi médiában.

A legmélyebb ok, amire mindez visszavezethető, nyilvánvalóan történelmi jellegű és az erdélyi magyar közösség speciális helyzetében gyökerezik. Ez pedig a Trianon-mozzanat és az, ahogyan ez tovább él az erdélyiek tudatában: itt élünk ezen a területen, de az igazi hazánk Magyarország, ahonnan száz évvel ezelőtt elszakítottak bennünket és egy másik országban kényszerülünk élni. Ennek az akkori traumatikus fejleménynek ma már nincsenek közvetlen átélői, de a mostani idős generáció első kézből – a szüleitől és nagyszüleitől – örökölte meg ezt a nyilvánvalóan a legnagyobb nemzeti tragédiaként megélt törést és adta át az utódainak. Azzal a kimondott vagy kimondatlan reménnyel, hogy ezt a tragédiát egyszer majd orvosolni kell és lehet.

A közép-kelet-európai rendszerváltások után ez a szoft revizionista irány természetesen megerősödött és a Kós Károly-i „nekünk itt kell élnünk és berendezkednünk” transzilvanizmussal párhuzamosan élt tovább az erdélyi magyar közösségben.

Az okrendszer következő szintje szorosan kapcsolódik a Trianon-szinthez: az erdélyi magyar közösség bizalmatlansága a román állammal szemben, amire a mindenkori román vezetés is rájátszott, és az utóbbi száz évben, a nemzeti-kommunista rezsim idején, majd a rendszerváltás után is igen sokat tett azért, hogy a magyar közösség kényelmetlenül érezze magát Romániában. Hadd ne részletezzük ezt, közismertek ezek a hatások a falurombolásoktól, a nyelvhasználat-tiltásokon és az 1990-es fekete márciuson át a visszaszolgáltatási problémákig, a sorozatos magyarellenes megnyilvánulásokig és az Úz-völgyi temető kérdéséig.

a nemzetegyesítés, a földrajzi határokon átívelő nemzeti egység meghirdetésével, illetve az állampolgárság kiterjesztése és a támogatások révén konkrét formában is. Tudjuk, ez nem újdonság, nem a mostani választások előtt lett meghirdetve, hanem évtizedekre visszamenő projekt.

Ez tehát egy igen erős érzelmi kötődés, ami az erdélyi magyarok nagy részét igen fogékonnyá teszi az Orbán Viktor által képviselt nemzetegyesítési projekt iránt.

A Fidesz mostani választási vereségének tragédiaként való megélése azonban ugyanúgy gyökerezik egy másik körülményben, ami – és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – rendkívül meghatározó az erdélyi magyar közösség életében.

Ez a körülmény pedig az erdélyi magyar egység narratívája, amit a politikai képviselet – az RMDSZ – is csúcsra járatott. Az 1989-es rendszerváltás után Romániában politikai pluralizmus jött létre és azóta is tart. Megszűnt az egypártrendszer és rengeteg politikai szervezet és párt alakult, négyévente sok párt közül lehetett választani. A többpártrendszer pedig a közgondolkodást is pluralista irányba készteti, a román társadalom pedig rengeteg alkalommal megtapasztalhatta, hogy az ország és a társadalom sorsát különféle pártok határozzák meg azzal, hogy hatalomra kerülnek. És az emberek megtapasztalhatták, hogy nem lesz vége a világnak azzal, ha nem az a párt nyeri a választásokat, amelyre ők szavaztak.

Mivel a rendszerváltás után folytatódott az egypártrendszer, az RMDSZ lett az egyetlen és igaz politikai képviselet. Kevesen vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak a szétforgácsolódást, az egységnek nincs alternatívája – így szól ma is az indoklás, és kétségtelenül védhető, mert jó nagy adag igazság van benne.

Csakhogy ennek a helyzetnek óhatatlanul az lett a járulékos következménye, hogy az erdélyi magyar társadalomban a rendszerváltás után sem alakulhatott ki a pluralista gondolkodás. Egy közösség, egy párt, egység. Az erdélyi magyarok soha nem választottak, csak szavaztak. Mindig ugyanarra, mert más nem volt. Az alternatív pártépítési próbálkozások elhaltak – a hajdani MPP és az EMNP képviselői most ott ülnek az RMDSZ-ben –, mivel nem tudták megtörni a közösség egypártrendszeri reflexét. Mindez négyévente ismétlődő mechanikus cselekvéssé – ugyanarra a pártra szavazássá – degradálja a demokrácia alapérzését: a választást.

Horváth István kolozsvári szociológus írt erről minapi Facebook-bejegyzésében: az erdélyi magyarok romániai szavazása egy racionális stratégia, de nem válik valódi politikai élménnyé, érzelmileg is átélhető pillanattá. És ez így is van. Az erdélyi magyar ember Romániában szavaz, de a magyarországi választásba folyik bele érzelmi síkon, azon keresztül érzi a politikát autentikusnak, annak érzi a tétjét, attól dobban meg a szíve, attól lesz politikai érzülete.

Erdélyben senki nem megy örömében táncolva, pezsgőt bontva az utcára egy-egy választás után, ha kiderül, hogy az RMDSZ ismét bejutott a parlamentbe. Mert eddig mindig bejutott, egy menetrendszerűen érkező siker pedig már nem is élhető át sikerként.

Vagyis ez egy érzelmi sivatag, amiből megint csak Orbán Viktor és az ő támogathatósága nyújt kiutat az erdélyi embernek. Ráadásul úgy, hogy a választási mozzanat érzelmi átélhetőségének biztosítása mellett komplett és egyszerű világértelmezési keretet is biztosít minden olyan problémára, ami az erdélyi ember életét is meghatározza, de itthon nem kapja meg rá a magyarázatot vagy a kapaszkodókat: az Európai Unió, a geopolitika, a háborúk, a NATO, a gazdaság, a migráció stb. nagy kérdéseire.

Eltűnt az a korábban százhúsz százalékosan biztosnak hitt győzelem, buborék, világértelmezési keret, az érzés. A Fidesz-támogató erdélyi magyar pedig törvényszerűen tragédiaként és sokként éli meg ezt a pillanatot, mert másként nem is teheti. Mert nem tudja, hogyan lehetne feldolgozni, az itthoni állapotok miatt ugyanis nem alakultak ki azok az érzelmi és mentális mechanizmusai, amelyekkel ez a sokk feldolgozható lenne. Mivel csak az egység van, azon kívül pedig az ellenség, nincs B terv, nincs alternatíva, csak fekete és fehér, csak jó és rossz. Egy a zászló, egy a nemzet, egy a buborék. Erre pedig itthon az RMDSZ is bőven ráerősített.

Bár a magyarországi választási statisztika szerint az egymillió erdélyi magyar embernek csak a 14 százaléka szavazott érvényesen, a kolozsvári SoDiSo Research kutatásából kiderül, hogy a teljes erdélyi magyarság túlnyomó többsége, 74 százaléka a Fidesszel szimpatizál. Ami valószínűsíti, hogy a Fidesz vereségét Erdély-szerte igen sok magyar éli meg sokként és tragédiaként.

Mivel hiányoznak belőle a demokrácia alapvető elemei: történelmi okok miatt megtört a saját természetes fejlődési íve (Trianon), elveszítette és nem is tudta újratermelni azt a polgári réteget, ami a modern demokráciák létfontosságú közege (nem, a gazdasági középosztály nem jelent automatikusan polgárságot), soha nem tudta gyakorolni a demokratikus választás magától értetődő aktusát, ezért nem is tudja átélni, csak pótlékként, a magyarországi választások révén, és ezek miatt máig nincs társadalmi fogékonysága az alternatívára, mint olyanra, a nyitásra és a bezárkózottság lazítására. Ez elég lesújtó felismerés.

De mindez kényszerhelyzetek sorozatának is az eredménye. És az erdélyi magyarok mindenféle minősítése előtt – ami az utóbbi időben, a magyarországi választási kampány előtti hónapokban, sőt, években igen elterjedté vált nem csak a magyarországi, hanem az itthoni közbeszéd és média bizonyos részeiben – nem ártana mindezekbe a fenti szempontokba akár csak érintőlegesen is belegondolni.

Most ugyanis egy generációváltás kezdetén vagyunk, ez a magyarországi választásokon is egyértelműen látszik. Most nő fel ugyanis az első generáció, aki már az EU területén és a digitális korszakban született és mentálisan kevésbé határozzák meg mind az 1989 előtti állapotok, mind pedig a rendszerváltás utáni zavaros átmeneti léthelyzetek és a politikához is látványosan másképpen viszonyul, mint a szüleik vagy a nagyszüleik.

Erdélyi és erdélyi magyar viszonylatban ennek a generációváltásnak az a legfontosabb kérdése, hogy képes lesz-e valahogyan végrehajtani a jelenlegi – társadalmi és politikai értelemben vett – erdélyiség revízióját, kialakítani, meg- és átélhető formában hozzáférhetővé tenni egy új és autentikus transzilvanizmus-fogalmat és életérzést. Már ha lesz rá igény, persze.