Elégia az egykori tálcatologatókhoz

Mostanában többször is eszembe jut egy-egy régi egyetemi kurzust vagy szemináriumot követő érzésvilág: a figyeléstől fáradtan ülök a széken vagy a padban, meredek ki a képemből, a gyomrom hangosan megkordul – az évfolyamtársaim nagy részének szintúgy, ezért még csak nem is visszhangzik a teremben.

Egyetlen gondolatom van:

soktizedmagammal sorban állni a felmosás- és állott ételszagú, szűk, neonfényes teremben. A pulthoz közeledve már öntudatlanul veszem is le a téglavörös, görbe műanyagtálcát, kopott evőeszközöket a rekeszekből (melléjük pedig adott esetben zsemlét), és odatolom a tálcát a három inoxrúdból álló párkányra.

Jobb esetben kevesen vannak a teremben és már látom, hogy milyen ételek sorakoznak aznap a mély fémkonténerekben, illetve mi van kiporciózva és föltéve az üvegpult tetejére. Ha viszont nem látom, akkor hamar döntenem kell a szorosabbra vett helyszínen, mert mögöttem várakoznak, és a két konyhás hölgy idejét se pazarolhatom.

Fizetéskor pedig elcsodálkozom, hogy

És ez csak egyike azoknak az egyetemi étkezdéknek, amelyek működnek Kolozsváron. Emlékezetes pillanat volt, amikor a végzős évfolyamunkról néhányan lementünk virágot adni és megköszönni az ott dolgozó nénik munkáját – elvégre igen nehéz, húzós feladat az övék. Naphosszat álldogálni, sürögni-forogni, folyamatosan figyelni, mindenki kérését maradéktalanul teljesíteni, naponta százszor megkérdezni az előttük álló tanácstalan egyetemi hallgatótól vagy kádertől, hogy neszkávét vagy „természeteset” kér a vékony műanyag pohárba. („Naturală sau ness?” – még most is cseng a fülemben.) Minden tiszteletem.

kedvességük, munkabírásuk, vendégszeretetük példás és elengedhetetlen. Ha valaki az élelmiszer- és vendéglátóiparban akar dolgozni és nem tud kicsit sem eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, akkor jobb, ha más munkakörben helyezkedik el.

A kantinos néni egy archetípus, amelyhez az éhes test és lélek sajátosan tud kapcsolódni. Szemtől-szemben is, de online is: rendszeresen szembejön velem az Instagram-reelek között egy brassói étkezde, amelynek egyik alkalmazottja – egy ilyen kantinos néni – andalítóan kedves hangján sorolja fel a tálcatologatós aznapi kínálatát, miközben lassú telefonos kameramozgással követhetjük a nagy inoxtálakban gőzölgő friss ételeket: rizseshús, flekken, aranyozott krumpli, krumplipüré, csirkepaprikás, radóci csorba, húsgombócleves, zöldségleves marhahússal, zöldpaszulyleves, túrós puliszka, fasírt paradicsomszósszal, miccs, pacalleves … és a többi ínycsiklandó mártásos étel,

Háromféle savanyúsággal, kétféle desszerttel. A végén még hozzáteszi, hogy várnak mindenkit szeretettel.

Mindig elcseppen a nyálam, amikor meglátom ezt az egyszerű, de hatásos reklámot. Semmi befizetős promoválás, semmi agresszív arcbatolás, csak a valóság: nagy tételben főzött, házias, erdélyi ízek, megfizethető áron, napi menüvel, egyszerűen.

Az ételfutár-applikációk méregdrága korában minden nagyvárosban szükség lenne minél több „’pinge tava”, azaz tálcatologatós étteremre. Egyszerű, funkcionális berendezéssel, csak semmi cicoma, legyen tisztaság,

Mert bizony igény volna rá, Kolozsváron is. Igaz, vannak még azért – bár kétségkívül nem annyi, mint régebb, főleg azokban a negyedekben vagy területeken, ahol gyárak voltak. Most, hogy a régi kolozsvári gyárak zöme csődbe ment, már nincsenek azok a munkások sem, akik az ilyen étkezdék vendégségének derékhadát jelentették és anno sorban álltak ebédszünetben.

A kolozsváriak többször is hangot adtak annak, hogy szeretnének ilyen helyeket, ahol olcsóbban és hozzáférhetően tudnának étkezni. Legutóbb a Hajnal-negyed lakói kérték a kolozsvári városházát, hogy létesítsen egy kantint a Sigma bevásárlóközpont környékére. Mint írják, a környékbeli cégek alkalmazottai, valamint a negyed idősei közül sokan pénzügyi nehézségekkel küzdenek, és nem engedhetik meg maguknak, hogy minden nap meleg ételt egyenek a környék más éttermeiben, amelyek szerintük rendkívül drágák és rossz minőségű ételeket kínálnak. Ugyanígy a Szamosközben is volna szükség hasonló étteremre – a környékbeliek nehezményezik, hogy a polgármesteri hivatal által működtetett kantin a pandémia idején bezárt, aztán többé nem nyitott ki.

Ami pedig a városban fogyasztható ételek minőségét illeti…

Többek között azért volna igény minél több egyszerűbb étteremre, ahol az emberek tényleg a táplálkozásra tudnák fektetni a hangsúlyt, nem a pénzszórásra és a bosszúságra, mert a jelenleg működő éttermek nagy része méregdrágán adja el a rossz minőségű ételt. Egyre gyakoribb jelenség (magam is megjártam jó párszor), hogy a 40-50 lejes, futárral kiszállított étel silány minőségű, ízetlen vagy hideg volt, ráadásul az árához mérten igen kis adag. (Tisztelet a kivételnek.) Ez pedig csúfolódás a vásárló pénzével, semmi több.

A város tele van irodaházakkal, cégekkel, köztisztviselőkkel, diákokkal, kis jövedelműekkel, nyugdíjasokkal – miért ne lehetne kihasználni ezt és több megfizethető éttermet létesíteni (akár az egyetemista kantinok mintájára) a négy-öt csillagos, kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű fine dining hipszteriádák helyett? Mert bizony igény az volna rá.