Bukarest már a soviniszta erdélyi románokat is diszkriminálja

Van ugyanis e bércek ölelte kicsiny országrészben egy népcsoport, amellyel még mostohábban bánt a sors, mint velünk, még szerencsétlenebbek, még inkább elhanyagoltak és háttérbe szorítottak.

Az erdélyi románok.

Legalábbis az erdélyi románoknak egy szűk csoportja, amely úgy érzi, Bukarest nem szentel kellő figyelmet nekik, nem adja meg a kellő tiszteletet, nem honorálja igyekezeteiket, pedig ők próbálkoznak.

Nem, nem azokról van szó, akik felkarolták a bukaresti vízfej mindenhatóságával szemben az erdélyi önrendelkezés eszméjét, dehogyis. Sőt. Azokról, akik számára Bukarestben kél, él, alkot és nyugszik a nap, és akik fő- és mellékállásban a nagyromán eszmét és a magyarok iránti parttalan gyűlöletet ápolják, gondozzák, nevelik és öntözgetik gondoskodó, atyai szeretettel.

Nos, nekik a legnagyobb bajuk, hogy míg a magyarok és a székelyek jelképei szerepelnek Románia címerében,

az ő szimbólumaik hiányoznak.

Legutóbb az egyik soviniszta kolozsvári portálon, a költői, ős dákoromán energiától duzzadó nevű NapocaNews-on futottunk bele egy szövegbe, ami eredetileg a szintén beszédes nevű Naţiuneában jelent meg. Ennek egyik szerzője siránkozott amiatt, hogy az Erdély lakosságának kétharmadát kitevő románok nem szerepelnek Nagy-Románia címerében, míg a középkori három nemzet szövetségének tagjai – a magyarok, a székelyek meg a szászok – a hagyományos erdélyi címer révén igen, pedig a fasiszta kommunista Ceauşescu-rendszer jóvoltából szászok például alig élnek már az országban. A székelyek meg elmagyarosodtak.

Hogy ezen pontosan mit ért, azt nem fejti ki bővebben, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az erdélyi románokat Bukarest hátrányos megkülönböztetéssel sújtja.

(Amúgy nem szeretnénk a továbbiakban a kelleténél sűrűbben fasisztoid portálokat népszerűsíteni, de ha magas labdát adnak fel, a beste lelkünk nem engedi nem lecsapni.)

Szóval legyünk egy kicsit empatikusak. Itt van ez a csoport, amely mindent megtesz, hogy a szeretett nagyromán főváros kedvében járjon, üti-vágja, gyalázza és pocskondiázza a magyarokat, álmatlan éjszakák sorát tölti azzal, hogy a hamis történelmi eseményeket találjon ki, amelyek egyrészt az erdélyi románok ősiségét, másrészt a magyarok atrocitásait és barbarizmusát illusztrálják, és mindezt a nagyromán eszme és haza iránti túlcsorduló szeretet jeleként, mintegy szerelmi ajándékként, odateszik Bukarest lábai elé.

Bukarest meg nagy ívben tojik rájuk.

Legfeljebb akkor foglalkozik velük, amikor az adójuk meg a szavazatuk kell. Egyébként még egy kis sarkot sem hajlandó nekik a címerben szorítani.

Mi magyarok és székely-magyarok tehát ne siránkozzunk. Államilag el vagyunk ismerve, ott virítunk az ország címerében is. Úgyhogy tanúsítsunk együttérzést azon szegény, marginális csoportot alkotó erdélyi román honfitársaink iránt, akik úgy érzik: boldogságukhoz csak annyi kell, hogy címerbe foglaltassanak. És gondolkodjunk el azon, mi lenne a legmegfelelőbb jelkép számukra a címerben.

Kreatív művészekre lenne szükség, akik kellő beleérzéssel képesek vizuálisan megjeleníteni a mérhetetlen, egyszerre két tényezővel – a magyarokkal és a hegyeken túli fővárossal – szembeni frusztrációt, a kisstílű, a sejtek legmélyéről fakadó gyűlöletet és a parttalanul tomboló ostobaságot. Ha sikerül mindezt ábrázolni, mehet a címerbe.

És ezt akkor büszkén hirdethetik majd: végre ők is valakik.