Bakk Miklós: Az európai értékek tutaja

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kilátásba helyezte, hogy az Unió „minden erejét beveti” Magyarország ellen annak érdekében, hogy az Orbán-kormány módosítsa vagy helyezze hatályon kívül azt a „homofób” törvénycsomagot, amely ‒ brüsszeli meglátás szerint ‒ összemossa a melegeket és LMBTQ-embereket a pedofilokkal; megfogalmazásában „az EU az értékek uniója is, a másokkal szembeni tolerancia az egyik alapvetése. Megvédjük polgárainkat abban, hogy azt szeressék, akit akarnak".

Itt, ebben a konfliktusban is nyilvánvalóvá vált, hogy az „európai értékek” ubiquitása (istenkénti mindenütt-jelenléte) a nagypolitikai ütközetekben az értékek racionális megfoghatatlansága felé mutat.

Az „európai érték” egyre inkább egy sodródó tutaj,

melyet az európaizáló elit csatahajónak képzel.

Hiszen látszólag az is: csatákat lehet nyerni vele az Európai Parlamentben, és kvázi-jogi győzelmeket lehet aratni, olykor épp az uniós írott szabályok ellenében.

Mindez azonban legfeljebb időlegesen rejtheti el azt, hogy amit csatahajónak képzelnek, vagy akként állítanak hadrendbe, az inkább egy sodródó tutaj. Ami az Európai Unió intézményes mechanizmusai között fegyverként használható, az nem más, mint az európai civilizáció sodródása.

Hogy miképp születnek az „európai értékek”, arra épp az LMBTQI…-projektek menetelése a legjobb szemléltető példa.

Az „értékek” születése ugyanis nem pillantható meg ‒

ami regisztrálható, az csupán az új eszmék lassú, szinte észrevétlen bekúszása az „értékkörbe”. Portugália például 1986-os tagfelvételét követően 15 éven át fittyet hányt az LMBT-személyek jogaival kapcsolatos értékekre; az azonos neműek bejegyzett élettársi viszonyát csupán 2001-ben foglalta törvénybe anélkül, hogy mindeközben értékvitái támadtak volna az Unióval (vagy annak elődjével). Hasonló pályát futott be Görögország is: bár az „európai értékek” kanonizált meghatározásai 2000 óta léteznek az Európai Unió Alapjogi Chartájába foglaltan (melyet 2000 decemberében írtak alá a nizzai csúcstalálkozón), Görögország csak 2015-ben tette lehetővé az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatát (mellékesen: Magyarország 2009-től), anélkül, hogy emiatt „értékvitái” támadtak volna az Unióval.

Mi tehát e „sodródás” alapja?

A válaszhoz a kiindulópontot többek között Chantal Delsol 2016-os kitűnő könyvében [A világ gyűlölete (Chantal Delsol) (typotex.hu)] (A világ gyűlölete. Totalitarizmusok és a posztmodern.) találjuk. Delsol elszabadult „posztmodern emancipációról” ír, amely az örök emberi vágyat (szabadulást a szolgaságtól, a létezés tragikus szenvedés-korlátjaitól) permanens forradalmi cselekvésbe fordítja át. Ebben ugyan látszólag semmi új nincs: az újkori forradalmak, a francia forradalom, a fasizmus és a kommunizmus mind ilyesmit tűzött ki célul, hogy aztán a megvalósítás útján – a régi világ minden színes, árnyalt, megkötő öröksége felszámolásának az útján ‒ terrorba torkolljon.

A posztmodern emancipáció azonban szakít a korábbi (forradalmi) terrorral, már nem az erőszakra épít, mint a nácizmus vagy a kommunizmus, de

ugyanazt az az utópisztikus célt követi: az „új ember” megteremtését.

A terror és erőszak történelmi formáit elhagyó emancipációs ideológia most már egész más, körmönfont és rafinált módon gyakorol nyomást és zsarol, majd épít ki ekként egy új totalitarizmust, amelyet talán már Tocqueville is megsejtett, amikor a „demokratikus despotizmusról” írt.

Tulajdonképpen egy hosszú történet ért itt be, és ez hozta el napjaink genderről szóló diskurzusát. Az egyenlősdinek az a korlátlan karrierje jutott most arra a ‒ korábban szinte elképzelhetetlen ‒ csúcsra, amely a francia forradalommal vette kezdetét, és amelynek első, 18. századi programja még szociális volt, a származáson alapuló különbségek felszámolását tűzte ki célul (de minthogy ehhez érdemek és műveltség is kapcsolódott: azokat is). A kommunizmus lépett egyet „előre”: a javak, szolgáltatások elosztásában is az egyenlőséget tűzte célul (amit azonban szintén csak a terror útján tudott megvalósítani, és ezért az elosztók kiváltságosait ültette a társadalomra).

A posztmodern egalitarizmus viszont lemondott a terrorról, és a nyugati állam jóléti intézményeire és azok kultúrájára alapozva a lelkek, szellemek permanens gondozását, egyengetését elérve olyan egalitárius közgondolkodást alakított ki, amelynek ideológiáját

az emancipáció, mint a jó egyetlen mércéje alakította.

Holott, írja Delsol, az embernek két egyidejű szükséglete van: az emancipáció és begyökerezettség, mint a régi, sokszínű, kevert, olykor feleslegesnek tűnő örökség megőrzése. Az emberi létezésnek pedig e két „jó” finom egyensúlyán kell alapulnia.

A posztmodern emancipáció diadalútja alighanem a nyelv megrendszabályozásával kezdődött, a politikai korrektség megteremtésével.

Ezt követően az emancipáció ideológiai önmozgása egy újabb határponthoz jutott el: a genderből fakadó valóságalakításhoz, amelynek célja ‒ miként Delsol írja ‒, hogy „beszántsa az emberi társadalom talapzatát, a nemek közötti különbséget”, és amely azért határpont, mert az emberek közötti különbséget, az „egyenlőtlenséget” épp ott kívánja felszámolni, ahol az a „leginkább otthonos, legbensőbb, legfontosabb és legkonstruktívabb alkotóelem”. Ennek az egyenlősítő bravúrnak a logikája az, hogy nincs két nem, csak egyének vannak, „mindenki a férfinak és a nőnek különböző fokozatú keveréke” (Delsol).

De minthogy az emancipáció ebben az új szakaszában

mégsem tudja teljesen felszámolni az élet valóságát,

e valóság valamiféle szeletelésével és az egyes szeletek kiemelésével, gondozó ünneplésével kívánja felmutatni azt, hogy mégis: minden ember a férfinak és nőnek különböző, tetszőleges mértékű keveréke. Ily módon, e szeletek folyamatos felmutatásával jött létre a folyamatosan bővülő LMBTQI… nyitott betűszóval leírt emancipációs folyamatot.

De miként a forradalom, akként az emancipáció is felfalja saját gyerekeit: a hagyományos és a transzpárti feminizmus konfliktusa [Szilvay Gergely: Pride kontra Partizán: így töredezik az LMBTQ-egységfront | Mandiner] például jól mutatja ezt, de egyben azt is, hogy a totális emancipáció mennyire megállíthatatlan folyamat lett.

És itt kanyarodhatunk vissza az „európai értékekhez”.

A valóságnak az a tagadása, amely a posztmodern demokráciák beszédmódjában kialakult,

a „politikai korrektség” mellett egy terjengő közhelyességgel is él. Az európai bürokrácia először csak a dokumentum-termelésben, de később ‒ ezt követően ‒ a nyilvános „európai beszédmódban” is ezt az emberjogi terjengősséget és közhelyességet honosította meg. És aztán foglyává is vált ennek: mert ez a nyelv a konformista gondolkodás élcsapatává alakította azt a politikusi és szakértői csoportot, amelyet e bürokráciának sikerült magába szippantania. Akiket nem: azok kihulltak az európai folyamatokat befolyásolni tudók köréből, vagy szembe kerültek azzal ‒ „populisták” lettek.

Így vált tehát az „európai értékek” nyelve a valóság elkendőzőjévé, a józan ész cenzúrájává és az európai civilizáció sodródásának szimptómájává.