Az influenszerkedés, zöldrefestés és ingyenreklám esete a fesztiválozókkal

Nemrég írtunk arról, hogy milyen volt a kolozsvári Jazz in the Park (még korábban pedig arról, hogy milyen volt a Rockstadt Extreme Fest) – a következtetés pedig az volt, hogy ezen a fesztiválon volt levegő, civilizált népek vettek részt rajta, hiányzott a nagy fesztiválokra jellemző állandó koslatás (értsd: az emberek végig tudnak állni-ülni egy-egy produkciót, nem kell folyton azon bosszankodniuk, hogy előtte folyton elhaladnak mások, vagy lökdösődnek). Ugyanakkor innen sem hiányzott az, amit úgy neveztünk,

Ez valamilyen hibridizált formában jelen van a bizonyos szubkultúrákat megszólító fesztiválokon is (már ha még beszélhetünk szubkultúrákról a hagyományos értelemben, inkább a tömegkultúra ízlésszektorairól van szó, ha már), mint amilyen a REF is (vagy akár a Posada Rock, vagy az Old Grave Fest). Egy dolog biztos: minél kisebb egy fesztivál, annál bensőségesebb a hangulat, minél koncentráltabb ízléskultúrához közelít, annál nagyobb az esélye, hogy figyelmes, a személyes kapcsolatokat és a zenei élményt előnyben részesítő közönsége legyen.

Közösségi élmény. Nem brandépítés, lépten-nyomon politikai lózungok és tartalmak észrevétlen vagy gátlástalan belopkodása a produkciókba, influenszerkedés, álzöldítés és zöldre festés (greenwashing-jelenség).

Ahogy múlik a nyár, úgy csapja meg az embert a visszatekintés és értékelés szele, a fesztiválszezon lassan leköszönőben – múlt hónap végén jelent meg a fenti gondolatmenet kidomborításával a román Scena9 portálon egy pontos látlelet arról, hogy mi a baj a nagy romániai fesztiválokkal és az egyszerű fesztiválozót hogyan akarják a különböző brandek és multicégek, áruházak (legyenek azok partnerek vagy szponzorok) behálózni. (Aki nem hiszi, az lapozza végig ezt a fotóalbumot.)

Értem én, hogy ha valaki partnerségben vagy szponzorként jelen van egy tömegeseményen, vagy segít létrehozni és/vagy finanszírozni azt, akkor valamilyen formában láthatóságot kell kapnia – ezeket sporteseményeken is láthatjuk, például a sportolók mezén megjelennek a márkanevek, úgyszintén a kordonokon, kerítéseken sorban láthatók, óriásplakátokon is szerepelnek (például „powered by” feliratokkal). Ez rendjén is van.

Azt azonban nem értem – ahogy a cikk írója, Daniel Boiangiu is megjegyzi –, hogy minek kell minden brandnek és cégnek külön kibérelt területet, sátrat, sarkot, aktivitási zónát biztosítani, ahol a nap minden percében valamilyen akció, tevékenység, bevonás folyik. Sokszor igen alattomos módszerekkel – békén hagynak, hogy igénybe vehesd a kialakított területet, mint ahogy azt a Scena9 publicistája is tette, aztán később odanyomakodnak valami árleszállítással, kuponkóddal, rosszabb esetben megkérnek, hogy posztolj ki valamit (legtöbbször storyt) az általuk megadott hashtaggel vagy szlogennel valamelyik közösségimédia-felületre, meginterjúztatnak, fotózkodni akarnak veled, magyarán: végezz el nekik valami ingyenmunkát.

Ahogy azt a cikk is megjegyzi,

ahol minden, de minden az ember keze és segge alá lett tolva. Ötméterenként valamelyik energiaital, sör, e-cigi, wape, gyorsétterem pop-up stúdiójába botlik az ember – mert azért a sátor mint olyan derogál, ide komplett minikávézók, szabadidős foglalkozásoknak kialakított terek, lounge-ok, babzsákos pihenők és egyebek kellenek, nehogy a földi halandó véletlenül is egy sáros, füves, szalmás, bogaras, legyes, poros fesztiválon érezze magát, ahol zene szól.

Daniel Boiangiu azt is hozzáteszi, hogy olyan sem volt korábban, hogy a szupermarketek egyenesen bevonulnak a fesztiválokra. Most nem csupán a cigarettás, energiaitalos és mittudoménmis sarkok szabadultak el, hanem egy egész Lidl felépül a fesztivál területén. Magyarán: a partner szupermarketlánc fogja magát és felépít egy boltot az esemény közepére.

Oké, hogy minden a kezünk alatt van, akármelyik pillanatban vásárolhatunk magunknak egy zacskó csipszet, kekszet vagy üdítőt, de az útközben azért elfelejtődik, hogy mindez egy zenei produkciókat felmutató közösségi élmény goromba arculcsapása – elvenni a reflektorfényt valami totál mindennapival (az ember le szokott ugrani a boltba, ha naponta nem is, de két-háromnaponta egész biztosan) valami egyáltalán nem mindennapi elől.

S ha pedig nem is volna elég az, ahogy a Lidl meg a Kaufland, vagy akármelyik másik áruházlánc beépítteti magát egy fesztivál közepébe, ők maguk a fesztivál területén kívül is tolják a merchandise-t az arcunkba. Egy héttel a fesztivál után már a kutyát sem érdekli, ahogy ők küszködve próbálják eladni a sok Electric, Untold meg egyéb feliratos akármicsodáikat a leárazott részlegen – persze, hogy nem veszi meg senki.

A romániai sajtó a Lidl kapcsán nem csupán ezt a jelenséget kapta fel, amelyet Boiangiu említ, hanem egy hozzá kapcsolódó esetet is, mely szerint bizonyos Sânziana Negru influenszernek szerződése lévén a Lidl üzletlánccal, reklámoznia kellett a termékeiket egy Instagram-videóban. Negru annak rendje és módja szerint kapott egy zacskónyi árut a boltból, beszélt valamiket ott róla, teljesítette a küldetését, bezsebelte a pénzt,

Csakhogy a követők és más fesztiválozók észrevették. Felismerték a zacskót és a tartalmát, majd posztolták: lássák, kivel van dolguk. Természetesen lett ebből nagy botrány – jogosan is. A Lidl megszüntette az együttműködést, majd közleményében arra utalt, hogy éppenséggel az élelmiszerpazarlás ellen állnak ki. Hogy miképp magyarázta ki magát Sânziana Negru ebből a menthetetlen helyzetből, arra inkább nem térünk ki, de egy biztos: nincs erre jó válasz, mivel az egész arcpirítóan vérgáz.

Jó jó, de akkor mit csinált a Lidl? Nos, sem a Lidlnek, sem a Kauflandnak, sem a Burnnek, Glonak, Red Bullnak, Monsternek, XYZ-nek és kutyafülének nincs szüksége reklámozásra egy fesztiválon – elég naivak lennének, ha ezt gondolnák, az emberek ugyanis ha így, ha úgy, de csak rá vannak utalva az élelmiszerboltokra. Aminél nyilván nagyobb reklám nincs, mint hogy elfogyott otthon a kenyér, a tej meg a cigi. Az viszont már más kérdés, hogy épp a legszennyezőbb nagyvállalatok – ha már greenwashing – járatják a szájukat az élelmiszerpazarlás ügyében.

semmi értelme sincs álszenteskedni, meg azt gondolni, hogy majd jobb lesz, ha szétázott papírpohárból szürcsöljük a negyedik sörünket vagy valaki ránkszól egy óriáspannóról, hogy mi most csökkentettük a karbonlábnyomunkat. A fesztiválokat lehet valamennyire környezettudatosabbá tenni, ez így igaz, de valószínűleg nem ott, ahol reklámozzák – pont, hogy a nagy brandek reklámostól, lounge-ostól, stúdióstól és sarkostól való kivonulása tenne meghittebbé, személyesebbé, közösségibbé és kevésbé szennyezővé egy fesztivált. Ja, hogy az nem elég insta-kompatibilis?

A nagy fesztiváloknak nyilván maximalizálni kell a bevételeiket, amelyeknek nagy része a központi költségvetést gazdagítja. De azért mégsem így kellene.