Az időgép, amit Román Postának hívnak. Avagy mi mindent lehet csinálni sorban állás közben?

Azt fogom mondani az unokáimnak, hogy nekünk régen volt időgépünk: Román Postának hívták. Az ember bement abba az évtizedek óta változatlan levegőjű betonhodályba, amiben a kommunizmus szinte még tapintható, sejtszinten megtapasztalható volt, és bár Ceaușescu elvtárs arcképe már nem volt kifüggesztve, a kép nyoma a falon azért még jól láthatóan őrizte a rossz emlékét.

Várt türelmesen, mert hát mit csináljon. Csak azt az egy darab ajánlott levelet (scrisoare recomandată) akarta feladni az ember, mert azt úgy legalább kiviszik, de hát közben a szociális segélyeket is épp akkor lehetett igényelni, vagy a nyugdíjat, vagy valamit biztosan, a lényeg, hogy jó hosszú volt az a sor.

A rohanó világ zajától, nyűgjeitől hova máshova menekülhetne az ember, mint ebbe a pállott levegőjű postahivatalba? Nincs már hova menekülni, csak ide – gondolta az ember a sorban állva.

Hogy az ügyfélfogadó fülke (ghișeu) kicsi ablaka be van csukva, és mögötte a hölgy alighanem rá se hederít a t. ügyfelekre. Persze úgy tesz, mintha fontos dolga lenne éppen, ám a szemüveglencséinek kékfényszűrő rétegén visszatükröződik a pasziánsz a monitoráról, és a legelöl állók azt is tudják már, hogy a hölgy nem játszik valami jól.

Ilyenkor az ember ebben az időn kívüliségben, ebben az időcellában, féreglyukban, párhuzamos univerzumban számos dolgot kezdhet magával várakozás közben. A felkészültebb nénik például menten előkapják a táskából a megkezdett sálakat, pulóvereket, és kötnek szorgalmasan amúgy, a sorban állva, hogy aztán azokat a sálakat, pulóvereket az unokák majd sohase viseljék, miközben kötésmintákat, hasznos tapasztalatokat osztanak meg a szintén kötögető társaikkal.

A gyerekek, akiket a szüleik kénytelenek voltak magukkal hozni – mert iskolai szünet van éppen, netán szabadnap –, körbeguríthatják apró játékautóikat a postahivatal párkányain, a falak kiszögellésein, majd, ha időközben nőnek egy kicsit várakozás közben – elnőtt a hajuk is már, kinőtt ruháik cafataiban valóságos postamauglikká cseperedtek –, megküzdhetnek példának okáért Sir Kánnal.

A matematika szerelmesei eközben négyjegyű számokat szorozhatnak össze fejben, netán – ha a szokásosnál is hosszabbra nyúlik a pasziánsz a kis ablak túloldalán – a fejben deriválást is gyakorolhatják kedvükre.

A fizikusok és filozófusok keresve sem találhatnának jobb alkalmat arra, hogy eltöprengjenek az időről, hiszen itt állunk (mint Luther!) egy valóságos időkapszulában.

– hát ki tudná ezt gyarló, csapongó emberi ésszel felfogni.

A sorban, festékes kezeslábasban álldogáló szobafestők ilyenkor kedvükre gyakorolhatnak: hónuk alól előkaphatják kétágú létrájukat, kisebb adag gipszet kavarhatnak csak úgy, egy üres szotyis zacskóban, és ügyes kis spaklijukkal elkezdhetik kijavítani a mennyezet repedéseit.

Ugráljanak át lángoló karikákon, végezzenek hajmeresztő mutatványokat védőháló nélkül – no persze csak ha kedvük tartja, ha olyan napjuk van. Egy artistának is kell pihennie, sőt, egy artistának kell csak igazán pihennie, hiszen minden erejére szüksége lesz majd a nagy, életveszélyes mutatványok közben.

Így hát, ha artistánknak éppen pihenős napja van a postai sorban állás közben, úgy rögvest csatlakozhat a léhűtők, álomszuszékok, restek, hétalvók, mormoták és bágyadtak népes táborához, akik felfüggesztették függőágyaikat, leterítették alvószőnyegeiket, bebugyolálták magukat az otthonról hozott takaróikba, és máris bóbiskolnak, szundikálnak, szenderegnek, húzzák a lóbőrt, csicsikálnak és tentikélnek, alusszák az igazak álmát (– talán ezért alszanak olyan rosszul az igazak).

Aztán ott vannak még a cipészek. Ők is felhúzhatják kaptafáikra az épp készülő cipőiket, gyakorlott öltésekkel foghatják össze a reccsenő bőrdarabokat, aprócska szögekkel aprócska gumidarabokat rögzíthetnek női cipellők aprócska sarkaira.

A realistáknak nem lesz könnyű dolguk ebben az idő nélküliségben. Mit kezdhetnénk egy ilyen helyen a realistákkal? Nem valami sokat. Maximum segíthetnek a szobafestőknek gipszet keverni, megfoghatják a spaklit, amíg a szobafestők létrára másznak. Segíthetnek az idős néniknek gombolyagba tekerni a kötéshez a gyapjút, esetleg felszedegethetik a cipészek földre hullt apró szögeit.

(A művészhajlamúaknak persze könnyű. Ők amúgy is folyton a saját képzeletükben lődörögnek, függőágy sem kell nekik, hogy álomképeket lássanak, hogy artistákkal, kötögető nénikkel, szobafestőkkel töltsék meg várakozás közben a tereket.)

Ilyen mesebeli hely, ilyen varázslatos időgép volt régen egy posta – mesélem majd az unokáimnak. De aztán a Román Posta úgy döntött, hogy felszámolja a veszteséges hivatalait, és ezzel az idő visszazökkent a régi kerékvágásba. Nektek – mesélem majd az unokáknak – nincs már hova menekülni a rohanó világ zaja, nyűgjei elől.

De öröm az ürömben – mesélem majd nekik –, hogy postahivatalok és okmánybélyegek híján hamarosan az ANAF (Országos Adóhatóság – a szerk.) is megszűnt.

Az is valami...