A romániai politika útja a spektákulumtól a harctérig

A Bolojan-kormány megbuktatása óta eltelt egy egész hónap. Ügyvivőként most is ez a kabinet kormányoz, de korlátozott hatáskörrel. Mondhatni, kísértetként. Észrevette valaki a hiányát? Nyilván igen, de csak azon kevesek, akik naponta követik az ország politikai történéseit. És nem csak a címeket és a képeket nézik meg a sajtóban, főleg a közösségi médiában, és lődöznek csípőből és legtöbbször téves irányba. Hanem valamennyire meg is értik nem csak a konkrét politikai történéseket és fejleményeket, hanem azok miértjét és hogyanját is, a hozzájuk vezető és a belőlük következő körülmények és folyamatok láncolatát. Ezeknek az embereknek a száma egyre kevesebb.

A politika mindennapos téma volt a családokban, a baráti társaságokban, a boltban, a buszon, a munkahelyen, szomszédok mentek át egymáshoz megbeszélni a napi fejleményeket. Rendkívül mozgalmas néhány év volt, és iszonyú nagy volt a tudásvágy, mivel a társadalomnak csak igen kezdetleges fogalmai voltak a pluralista demokráciáról, ami teljesen felkészületlenül érte az ötven évig totalitárius egypártrendszerben élő embereket.

Emlékeznek, ugye, volt egy népszerű, de teljesen téves mondás, amivel replikaként vágtak vissza akkoriban az emberek a leghétköznapibb helyzetekben is: „demokrácia van, azt csinálok, amit akarok!”. Egyeseket aztán sokként ért, hogy mégsem ilyen egyszerű a helyzet, bár ez a meggyőződés azóta is tovább él valamilyen formában az emberek egy részének fejében.

És sokkal többen értették is mindazt, amit láttak a tévében, olvastak az újságban vagy megbeszéltek egymás között.

Volt is, amit figyelemmel követni. A politikában rengeteg gazember volt, rendszerszintű volt és mindent elborított a korrupció, sok volt a botcsinálta, dilettáns képviselő, szenátor, miniszter, államtitkár és önkormányzati képviselő. De voltak hozzáértő, lelkes és valóban tenni vágyó emberek is, ők az előbbiekkel vitázva, harcolva és dacolva próbáltak ténylegesen tenni valamit – visszatekintve mondhatjuk nyugodtan, hogy nem voltak elegen. A „privatizációk” és a szocialista „közvagyon” szétlopása után is maradt annyi pénz és erőforrás az országban, hogy a sajátos romániai demokráciát megtestesítő pártokrácia életenergiájának bőséges, állandó, azóta is megbízható forrása legyen.

Abban az időszakban is egymást érték a politikában a válságok, a paktumok, a kulisszák mögötti játszmák, a szálhúzogatások, az intrikák,

Ion Iliescu, Corneliu Vadim Tudor, Călin Popescu-Tăriceanu, Adrian Năstase, Verestóy Attila, Traian Băsescu, Victor Ponta vagy Liviu Dragnea rendezésében, hogy csak a legnagyobbakat említsem a tápláléklánc csúcsát uraló politikai ragadozók közül. Ma vannak ilyen erős személyiségek a romániai politikában?

Ha átalakulási folyamatában nézzük az 1989 utáni Romániát, nem nehéz észrevenni a politikai spektákulum ellaposodását. Ennek több oka van, az egyik természetesen a nyilvánosság radikális átalakulása és minden, ami ebből következik. Vagyis az információáradat korábban elképzelhetetlen felduzzadása, a lényeges információk elmerülése a mindent elborító digitális szemétben, a mindezt befogadni képtelen, de folyamatosan fáradt, felületessé és türelmetlenné vált emberi figyelem. Lassan nem tudjuk megkülönböztetni a lényeges információt az értéktelentől, elfelejtjük, milyen forrásokból lehet megbízható tudást szerezni, és már nem tartjuk fontosnak megérteni a közéletet és a politikát.

Eltűntek a politikai identitást korábban döntően meghatározó, részletgazdag politikai ideológiák és doktrínák, ma már – attól függően, hogy ki mondja – Európa-pártiak és szuverenisták, progresszívek és begyepesedettek, idegenszívűek és igazi hazafiak feszülnek egymásnak. Nem kell már semmit mérlegelni, elemezni, megfontolni, az egyetlen politikai üzenet az, hogy a másik az ellenséged. Nincsenek összetett egyensúlyhelyzetek, csak nullösszegű játszmák. Az egyiknek a mennybe kell mennie, a másiknak a pokolba.

Ha erre a végletes leegyszerűsödésére rátesszük még azt is, hogy

akkor megkapjuk a valóságot, amiben élünk.

Ebben az állapotban nem csoda, hogy a politika és a pártok célja már nem az emberek meggyőzése, nem a szilárd alapokon nyugvó politikai identitás kialakítása és életben tartása, hanem az emberek agyának kiiktatása és érzelmeik totális leuralása iszonyúan erős, de a legprimitívebb ösztönökre ható hívószavak, triggerek által. Ehhez pedig mindkét oldal maximálisan kihasználja az olyan, mára kiüresített és kifordított korábbi eszményeket, mint a szabadság, a méltányosság vagy a jólét. A szabadság az én oldalam szabadsága, a méltányosság az én oldalam méltányossága, a jólét az én oldalam jóléte. A másik nem létezik, megszüntetendő, fölösleges, akadály.

De szétmállóban van a Polgár klasszikus eszménye is – igaz, ez Romániában történelmi okokból soha nem is volt domináns. Felváltotta a gazdasági felső- és középosztály ideálja: gyarapodj anyagilag, mindenáron, birtokolj javakat, szerezz meg mindent, amit lehet, vedd el az államtól, vedd el a többiektől. Ebben a képletben a társadalom pusztán a saját érvényesülésednek a közege és legfeljebb a saját sikerességedet visszaigazoló tükör, amelynek a puszta létezése csak annyiban indokolt, amennyiben neked szükséged van rá. Arra szavazol, aki többet ígér neked, azt az ügyet támogatod, amit közvetlenül lefölözhetsz, az az ember a barátod, aki hozzájárulhat az anyagi gyarapodásodhoz és sikerességedhez.

Nem azért van politika, hogy műsor, előadás, cirkusz legyen, mindez csak járulékos eredmény. A politika célja elvileg kizárólag az, hogy a társadalom és a társadalomért létező állam egyben maradjon és zavartalanul működjön. A gyakorlatban ez persze soha nem valósul meg maradéktalanul, de elérendő ideálként működik. Amíg viszont a társadalom spektákulumként is nézi a politikát, addig annak is többé-kevésbé tudatában van, hogy az előadásnak megvannak a keretei, valamilyen szabályai, és a szereplői, akik díszletkardokkal hadakoznak a színpadon, nem ölik halomra egymást.

Viszont az előadás-jelleg hiánya azt mutatja, hogy a cselekmény élesben megy, a tét, a fennmaradás, árnyalatok és részletek nélkül, minden fekete vagy fehér, Jó vagy Rossz, létező vagy nem létező. És ez az elvárás a társadalom részéről is.

Úgy tűnhet, hogy a PSD sem, miután odaállt az AUR mellé és megbuktatta saját kormányát. Grindeanuék azonban a senki földjén találták magukat, mert egyelőre mégsem akaródzik nekik kormányozni az AUR-ral. A politikailag teljesen súlytalan és esélytelen Eugen Tomac miniszterelnökké jelölésével pedig mintha Nicușor Dan államfő is megelőzni, legalábbis késleltetni próbálná azt a pillanatot, hogy a PSD rájönni kényszerüljön: nem spektákulumot várnak tőle, hanem éles háborút, radikalizmust, fekete-fehéret, Jó és Rossz megsemmisítő összecsapását. Akkor ugyanis elszabadul és az AUR-ral a partnerséget teljes mértékben felvállalva belecsap a közepébe.

Nem kizárt, hogy nincs más megoldás, mint hagyni a dolgokat elszabadulni, a radikalizálódott társadalomnak pedig a saját bőrén megtapasztalni nem a színpadon, hanem az élesben folyó politikai fordulatot. Spektákulum lesz az is, csak nem az országban élők számára.