A román egészségügybe az ember meghalni jár

Megtörténik az emberrel, hogy elfelejti valaminek a PIN-kódját. Akkor is, ha leírta valahova, netán könnyen megjegyezhető volt… de lám, mégis. Így jártam az egészségügyi kártyámmal, amely, mióta meglett (2018, tehát 8 éve), nos… szart sem ért.

Emlékeznek még? Az ember besétált némi várakozást követően a háziorvoshoz, az szépen előszedte a fiókból vagy a szekrényből a „fisáját” (nem erdélyiek kedvéért: kórlapját), megnézte, megvizsgálta, majd fogott egy papirost és ráfirkantotta a megfelelő gyógyszer nevét, adagját, ellátta pecséttel. A beteg pedig vígan benyújtotta azt a gyógyszertárban. Ha az egészségbiztosító állta a gyógyszer összegét vagy annak egy részét, akkor egyféle papír volt, ha meg nem, akkor egy másféle. Tipikusan fehér meg zöld.

Hogy majd milyen gyors lesz vele! Nem lett. Majd beolvassa a rendszer, és a receptet az adatbázisban kitöltve a doktorok és doktornők röpke pillanatok alatt nyomtatják, pikk-pakk! A kártyát a rendszer átlagosan 5 perc alatt olvassa be, de ennél több is lehet. Addig a betegek elmesélik az élettörténetüket tizedjére is a türelmét próbára tevő orvosnak.

A megyei egészségbiztosító – jelen esetben a Kolozs megyei CAS – által kibocsátott kártyának, ha elfelejti valaki a kódját, akkor ötször próbálkozhat vele, ellenkező esetben zárolják, a feloldásért pedig mehet újra kérvényezni. Ha mégsem blokkolta a rendszer a kártyát, mert a tulajdonosa időben rájött, hogy semmit sem érnek a próbálkozásai, és háromszor átkutatta a pénztárcáját az aprócska papírért, amin esetleg a kód van, átnézte százszor a telefonja jegyzeteit és mélykeresést indított a laptopján mindhiába, akkor is van megoldás:

A kolozsvári CAS épülete kívülről semmi jót nem ígér, de hát ígér-e valami jót az útlevélosztály, az ANAF vagy bármelyik villamos áram-, gáz-, vagy vízügyi hivatal? Kártyám sorsáért aggódva, megközelítem a szürke épületet, amelynek a Malomárok felőli oldalán egy műanyag lehúzós nyílon kiabál felém a felirat: CARDURI DE SĂNĂTATE!

Követem a nyilat, és a bejárati kapunál bal felől besurranok egy olyan terembe, ahol minden ajtó olcsó és hámló termopán, a váróban pedig gengszterbarokk székeken körülbelül húsz ember szorong.

Murphy törvénye, ugye. Ha egyszer megtudom, ki volt az a Murphy…

Látom a szemközti falon a három kijelzőt: az egyiken azt írja, hogy WELCOME, a másodikon azt, hogy OCUPAT és a harmadikon egy sorszám látható. (Egészen biztos vagyok benne, hogy odabent az üvegfal mögött három alkalmazottnak van szék, de általában csak egy-kettő dolgozik.) Nincs sorszámom, ezért körülnézek, honnan húzhatok, ha egyáltalán.

A folyósón egy srác és egy csaj üldögélnek, odalépek a lányhoz, hogy megkérdezzem, van-e sorszámuk. Igen, hogyne, de hát azt túlfelől kell húzni, jöjjön, mert elkísérem. Föláll, kicibál, a főbejárat felé mutat, azt mondja: ott ül bent a kapusnéni, őneki meg kell mondani, hogy miért jött, és húzni egy számot.

A főbejárat olyan, hogy ha az ember nem vigyáz, kétféleképpen is megpróbál bemenni, de egyik se sikerül, ugyanis olyan csalóka az ajtó, hogy úgy tűnik, fotocellás és kinyílik magától, miközben nem. Ezért könnyű nekimenni, de nem úgy nyílik, ahogy az ember gondolná – a mellette lévő kisebb ajtón van kilincs, a félfán egy kamera a kapusnak. Lengőajtó valójában, csak neki kell feküdni, hogy nyíljon is…

természetesen rövid, dauerolt vörös hajjal és arany fülbevalóval, és szigorúan néz, hogy a tisztelt adózó polgár már megint mi a rákfenét szeretne, és különben is. Baljós jobb szemem sarkából már látom, mielőtt még megszólal: NINCSENEK MÁR SORSZÁMOK!

A sorszámhúzó automatára ragasztószalaggal rá van tekerve két A4-es papír azzal a felirattal, hogy NU MAI AVEM NUMERE (lásd az előző mondatot), de úgy néz ki az egész, mint egy félig bebugyolált múmia. Kérdem, hát miért nincs. Hát azért, mert elfogytak! Mégis mit akar, hogy a végtelenségig legyenek? Menjen oda, várja ki a sorát, négyig van szolgálat, ha sorra kerül a sorszámosok után, jó, s ha nem, akkor jöjjön holnap!

Újra kifordulok a nyíl-tábla mellett és visszamegyek a váróba – a háziorvos fél ötig fogad, reménykedek, hogy sorra kerülök. Egyre többen jönnek-mennek, kérdezgetnek, még a sorszámosok vannak? Vagy már megegyeztünk, hogy ki következik?

A mellettem ülő fiatal nőt egy idős asszony váltja, későn érkezett, de sorszáma van. Kisvártatva velem szemközt leül egy idős férfi a haverjával, a haver olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás: sapkája kétfelől szétnyomja a füleit, apró, huncut szemeivel hunyorog bele a neonfénybe.

Szemben, a másik felén egy nagyon szomorú középkorú férfi gubbaszt. Bejön egy nagy szoknyás, idősebb roma asszony, egészen közel megy a kijelzőhöz, nézi… és egészen analfabétán megkérdezi, hogy mit ír ott. Válaszolnak neki. Százharminchét? Na jó, az enyém száznegyven, mondja, majd leül a szomorú férfi mellé, akivel hamarosan elkezdenek beszélgetni, a nő figyelmesen hallgatja, a férfi egyre szomorúbban ontja magából a történeteit, az asszony vigasztalni próbálja…

Kisvártatva egy afrikai (vendégmunkás) nő lép ki a kijárati ajtón a papírját lobogtatva. A mellettem ülő pasasok közül egyikük hirtelen lekapcsolja a nőt:

– Maga Szamosújvárról jött?

*értetlen nézés*

– Tudja, Szamosújvárról. Ott lakik a nagybátyám, neki vannak nepáli ismerősei. Nem onnan jött?

– A Mă..a Mărăști negyed…

– A Mărăști negyedből jött?

– Igen.

A mellettem ülő idős hölgy szúrósan figyel a kalapja alól.

– Annyi nepáli van itt, hogy húúúú! – jegyzi meg.

– A nagybátyám ismer egy csomót Szamosújvárról. Azért is kérdeztem meg a csajt, hogy ismeri-e.

– De hát ő afrikai!

– Ezeknek is olyan sötétebb a bőrük. Maga tudta, hogy a nepáliak megeszik a patkányokat? Amióta itt vannak, egy patkány sincs! Komolyan!

Az idős hölggyel röhögünk, mondjuk, ne vicceljen már.

– A kutyákat is megeszik. Nincs egy kóbor kutya sem Kolozsváron. A kínaiak is esznek kutyát! Láttam, hogy a világ egyik legdrágább levese kutyából készül, meg patkányból, azok is megeszik! Egy műsorban láttam, tényleg így van.

Lekapcsolom a pasast, hagyjon már békén a marhaságaival, de fél füllel halljuk én is, meg a néni is, hogy a nagyra nőtt óvodás kinézetű haverjával az elkövetkező egy órában, ameddig várni kényszerülünk, a patkány- és kutyahús előnyeiről és hátrányairól magyaráznak. A haver pislog, időnként ránéz a sorszámára, aztán újfent megtudja, hogy az emberek Afrikában krokodilhúst is ettek, akkor, amikor nem volt szaporulat…

A kultúrantropológiai intermezzót követően (hogy tényleg egészen finoman fogalmazzak) végre sorra kerülök, bent egy pasas vár az üvegfal mögött, átizzadt ingje arról árulkodik, hogy itt bizony futószalagon jönnek-mennek az emberek. Elmondom, mi van. Aztán kétszer újra rákérdez, elmagyarázom megint. Közben a kártyámat dugdossa a leolvasóba, kattintgat jobbra-balra. Nem megy.

ez pedig egy rendelet, amit az egészségbiztosító ír alá, hogy az orvosoknak nem kötelező a kártyát elkérniük és leolvasniuk, hanem felírhatnak receptet anélkül is. 2025 ősze óta folyton összeomlik a rendszer. Ha akarom, kérvényezhetem, hogy csináljanak új kártyát.

Eloldalgok a papírommal, még elérek a háziorvoshoz, ahol újabb két órát várakozom, öt emberrel előttem. A rendszer akadozik. Az orvos elé tolom az ORDIN nevű papírt. Két perc alatt megírja a receptet, egy fehéret és egy zöldet.

Új rendszert ígér az egészségügyi minisztérium. Akkor talán nem meghalni járunk majd a román egészségügybe.