A parajdi sóbánya, a világegyetem, meg minden

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen feltelt a parajdi sóbánya a Korond-patak medrében lezúduló vízzel. Megtelt vízzel. A nagy járatokban, tárnákban, termekben most víz van és sötét. Olyan ott lenn, mint az óceán mélyén, hajóroncsokként állnak a sötétben és a hideg vízben a benn rekedt bányagépek, a felszerelés, a turisztikai részleg, a játszótér berendezései, amiket nem sikerült kimenteni.

Az a baj, hogy a cselekvőképes szereplők részéről egyelőre nem nagyon látszik az elszánt akarat, amire alapozva hasznos idő alatt el lehetne távolítani a bezúduló vízből és kioldott sóból álló vastag, telített oldatot, úgy, hogy a bánya strukturális szerkezete, a sófalak ne sérüljenek ez idő alatt. A folyamatokat innen a természet és a fizika irányítja. A bánya előbb-utóbb beomlik, a térség megváltozó geológiai stabilitása pedig várhatóan talajmozgásokat, földcsuszamlásokat okoz majd, ezek pedig nem csak a közvetlenül a bánya fölötti területet, hanem a települést, a házakat, az emberek életét is veszélyeztetni fogja.

Hosszú ideje ismert az a kockázat, hogy a bánya fölött elfolyó Korond-patak vize előbb-utóbb beszivárog a bányába, mégsem történt megfelelő védekezés, medermegerősítés, vízzárás. Most, hogy a baj bekövetkezett, kezdődik a hosszas egymásra mutogatás, felelősséghárítás, mert ez így szokás.

*****

Tavaly nyáron írtam egy kis sci-fi történetet, amely a parajdi sóbányában játszódik a jövőben. Az ilyen történetek nyilván a képzelet szüleményei, de az alaphelyzetük valahogy mégiscsak kapcsolódik a jelenhez, illetve a jelenlegi valóság elképzelhető, talán lehetséges jövőbeli alakulásához. Abban az írásban a klímaváltozás, a felmelegedés, a kibírhatatlan hőhullámok szolgáltatták a hátterét a sztorinak, amelyben a Parajd környékén élő emberek a sóbánya mélyén keresnek menedéket a gyilkos klíma elől és ott rendezkednek be a túlélésre.

Aztán egy évnek sem kellett eltelnie és május utolsó hetében a valóság átírta lehetőségek palettáját, amiből a jövő kifejlődhet. A természet, a klíma átrendezte a dolgokat, de nem perzselő hőhullámok jöttek – bár az utóbbi évek tapasztalatai alapján akár azok is jöhettek volna.

Egy másik klíma-főszereplő, a víz miatt következett be Parajdon az a katasztrófa, amely valószínűleg örökre megváltoztatja a környék arculatát és az ott élő emberek életét.

Pedig a természet nem rosszindulatú és nem is ellenünk van, csak követi a saját törvényeit. Akkor viszont velünk van a baj – vághatnánk rá rögtön, csakhogy akkor nem számolnánk azzal, hogy mi, az emberek, mindennel, amit az évezredek során alkottunk, ugyanúgy a természet szerves részei vagyunk, mint egy patak, egy pillangó vagy egy virág.

Nincs olyan, hogy vagyunk mi és van a természet, amit mi, a felelőtlen kívülállók tönkreteszünk, megmérgezünk és felszámolunk. Minden, amit mi létrehozunk, gyártunk, az nem származhat máshonnan, mint a természetből, legyen az építmény, üzemanyag, műanyag vagy beton. Vagyis tárgyaink és minden egyéb, amit létrehozunk, nem természetidegenek, hiszen mi, a természet részei hozunk létre mindent abból, ami a természetben egyébként is megvan.

Mindez persze átalakulásokkal jár, mivel a több millió tonnányi szén-dioxid, hulladék, méreg és egyéb melléktermék, az elhordott hegyek, az elvezetett folyóvizek, a lecsapolt mocsarak, az óceánokban úszó szemétszigetek közvetlenül és közvetve is, következményláncokon keresztül jelentősen megváltoztatják a környezetünket. Látjuk, érezzük az utóbbi évtizedekben ezeket az átalakulásokat, az emberi eredetű környezetváltozás hatásai tagadhatatlanok.

– mármint ránk, emberekre nézve, a természet nem fog ettől elpusztulni –, és az életünket, az életformánkat jelentősen meg fogják nehezíteni ezek a változások. Csak hát a jelek szerint mi azt szeretnénk, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, ami a természeti törvények értelmében lehetetlen. Vagyis nem tudjuk elképzelni az életünket a jelenlegi életformánkon kívül, de a természetkárosítást is szeretnénk (?) megakadályozni.

Arról a laptopról és arra a közösségi médiára, amelynek az előállítása és működtetése olyan mértékű környezetszennyezéssel jár, amit távolról sem tud kompenzálni az a pár fa, amit elültetünk, és az a néhány üres üveg, amit visszaváltunk.

Vagy átállunk az elektromos járművekre – ez, ugye, most éppen zajlik –, amivel a károsanyag-kibocsátás a továbbiakban nem az autónk kipufogóján keresztül történik majd, hanem tőlünk távol, egy szép nagy és durván szennyező erőműnél, esetleg egy másik kontinensen. Exportáljuk az eddig szem előtt levő mocskunkat, mert ha nem látjuk, akkor az nincs, mi pedig abban a tudatban fekszünk le este, hogy felelősen védjük a környezetünket.

A tényleg komolyan vehető, hozzáértők által készített nagy környezetvédelmi tervek vagy elképzelések kivétel nélkül azt hangsúlyozzák, hogy a jelenlegi életformánk tarthatatlan, ha valóban érzékelhetően akarjuk kímélni a természetet.

Vagy megvárjuk, amíg valóban tarthatatlan lesz és összeomlik? Mert egy dolog szelektíven gyűjteni a hulladékot és visszaváltani az üres üvegeket, de jóval bonyolultabb és nehezebb lemondani az autózásról, a repülésről, a mobiltelefonról, az olcsó ruhákról és a nem helyi eredetű termékekről.

Persze, vannak romantikus elképzelések arra vonatkozóan, hogy mindannyian visszafogottan, józanul és körültekintően élünk majd a természettel összhangban, de ezeknek az elképzeléseknek az a nagy bajuk, hogy nagyobb skálán, globálisan megvalósíthatatlanok (egyébként a világ lakosságának óriási része így él – kényszerből, mert az érték- és életmód-globalizáció folytán viszont az a célja, hogy a nyugati fogyasztó-környezetromboló minta szerint éljen).

Milyen jótékony hatalom tudna elindítani és fenntartani egy ilyen, a jelenlegi politikai és társadalmi értékeinkkel teljesen ellentétes folyamatot?

Ritkán gondolunk rá, de az, hogy a globalizálódott nyugati életforma, és vele együtt minden, amit csak kitermelt a kultúrától a tudományon át a technikáig, ilyen, amilyen, pontosan annak a közvetlen eredménye, hogy a természethez úgy viszonyultunk, ahogy azt az elmúlt alig két évszázadban tettük. Ami viszont szennyezéssel, a természet megváltoztatásával, folyamatainak befolyásolásával járt és jár ma is. Nem tudunk szennyezés nélkül sem telefont, sem gyógyszert, sem ruhát, sem élelmiszert gyártani.

ez utóbbi megszüntetése pedig magának a civilizációnak a megsemmisülésével járna.

Erről a kegyetlen vagy-vagy helyzetről, amiről most szándékosan sarkítva beszélek, persze kiderülhet, hogy nem feloldhatatlan dilemma, mivel nem lehet kizárni, hogy éppen a tudományos és technikai fejlődés eredményez majd olyan, esetleg ma még elképzelhetetlen megoldásokat, amelyekkel jóval könnyebb lesz semlegesíteni civilizációnk környezeti hatását. Egyelőre ez még a láthatáron sincs.

A bányakatasztrófa egy eseményláncolat következménye, ez a láncolat pedig visszafelé nézve szépen látszik. Akkor lehetett volna megelőzni a bánya feltelését, ha a felelősök időben lépnek és vagy elvezetik másfelé a Korond-patakot, vagy pedig elszigetelik a patak vizét a bánya fölötti részen (lebetonozzák a medret) és folyamatosan figyelik a az esetleges vízszivárgásokat.

A patak megnövekedett vízhozamának egyértelmű oka pedig az esőzéseken kívül (ami nagyrészt szintén az emberi környezeti károkozás következménye) az, hogy a vízgyűjtő medencéjében olyan mértékben kivágták az erdőket, hogy a maradék nem képes a talajban megkötni a csapadékot, ami így egyszerre zúdul le – egyébként nem csak Parajdon, hanem országszerte és világszerte ez az egyik legfőbb oka az ilyen villámáradatoknak.

Itt van tehát a konkrét parajdi alaphelyzet: kivágtuk az erdőt, mert kellett a fa és a pénz, akkor viszont a víz elönti a bányát, amit azért nyitottunk, mert kellett a só és a pénz. Megakadályoztuk a kettő közötti törvényszerűen létrejövő kapcsolatot? Nem. Felismertük ennek a nagy természeti rendszernek az egyensúlyát? Hát persze. De figyelmen kívül hagytuk, mert kellett a fa és a só és a pénz.

És ennyi.