A klímaegyezmény igazi tétje

A párizsi klímacsúcson született megállapodást ujjongva és tapsolva ünnepelték a résztvevők. Az egyezménynek az a lényege, hogy csökkenteni kell a bolygó felmelegedését okozó üvegházhatás-gázok kibocsátását és hogy ebben 195 ország egyet is ért.

Arról már nem nagyon esik szó, hogy mit szólnak a bolygó legnagyobb ipari gyártói ahhoz, hogy változtatniuk kell majd a tevékenységükön. Például hogy környezetkímélőbb, ámde jóval drágább technológiákat kell majd alkalmazniuk. Vagy hogy csökkenteniük kellene a termelést.

Hogyan lehet azt elérni, hogy javaink előállítása ezentúl kevesebb szennyezéssel történjen, a termék pedig tartósabb, jobb és környezetkímélőbb legyen, egyúttal a gyártó profitja is növekedjen? (Mert ezért gyárt, ha a profit nem növekszik, értelmetlen és életképtelen az egész gazdasági tevékenység).

Vagy mit szólnak az emberek, akik eddig álmukban is azt a mantrát hallották, hogy

fogyassz, vedd meg, dobd ki a tévét, autót, telefont, ruhát, gyógyszert és vásárolj újat,

mert a tavalyi új rossz, elavult és nem divatos? Vállalkozz, fektess be, gyárts, gyártass, növekedj, fokozz, terjeszkedj, újíts? Hogyan lehet visszafogni a globális fogyasztást anélkül, hogy ne csökkenjen a kínálati bőség és a vásárlói szabadság? Hogyan lehet megfordítani olyan évtizedes, évszázados folyamatokat, amelyek hajtórugója egyrészt a folyamatosan növekvő profitspirál, másrészt a szintén állandóan növekvő fogyasztás (és pazarlás)?

Miként lehet megfordítani a bolygó szennyezésének öngyilkos folyamatát anélkül, hogy megváltoztatnánk (megsemmisítenénk?) a jelenlegi gazdasági, társadalmi, technológiai, civilizációs és kulturális rendet, amely éppen hogy egy szennyező, pazarló és a természettel szemben önző folyamat eredménye?

Azért létezünk itt, így és most, mivel lassan több évszázada folyamatosan és módszeresen szennyezünk. A jelenlegi életmódunk, az úgynevezett nyugati civilizáció a szennyezésre alapul. Szennyezés nélkül nem léteznének tárgyaink, nem létezne elektromos energia, meleg víz, internet és térerő, élelem és gyógyszer, ruha és cipő, nem nyaralhatnánk több ezer kilométernyire. És a gondolkodásunk, problémáink, dilemmáink, olvasmányaink, zenéink, teljes kultúránk, de az emberi kapcsolataink sem lehetnének azok, amik most.

Hogyan mondjuk el az embereknek azt, hogy ami eddig volt, az rossz, de jobb lehet, ha hosszú távon gyökeresen változtatunk,

ámde ehhez rövid és középtávon megszorítások, lemondás, áldozatok és a jelenlegi állapotokhoz képest visszalépés szükséges nem csak a javak, hanem a jogok, azon belül is a szabadságjogok területén? Azt, hogy ezentúl keressen kevesebbet, banán helyett egyen almát, autó helyett járjon busszal, húzza le a fűtést, mondja le a széles sávú internet-előfizetését?

Hogyan mondjuk el a profitért tevékenykedő gazdasági szereplőknek azt, hogy elégedjen meg kevesebbel, fogja vissza növekedési terveit, termeljen kevesebbet és költsön többet egy emberöltőnél hosszabb távú cél elérésére ahelyett, hogy az emberöltőn belüli célokat (a működtetők jólétét) kövesse?

Hogyan mondjuk el a tudományos világnak azt, hogy nem lesz több pénz kutatásra és újításokra, mivel a finanszírozóknál és összességében a gazdaságban is kevesebb pénz van? Hogyan mondjuk el az iskoláknak, egyetemeknek, könyvtáraknak, múzeumoknak, operaházaknak, kórházaknak, hogy a jelenleginél is kevesebből kell megélniük?

A párizsi elvi megállapodás szól arról, hogy csökkenteni kell az átlaghőmérsékletet, de arról nem, hogy konkrétan miként és miből. Szól arról, hogy csökkenteni kell a szennyezéskibocsátást, de arról nem, hogy konkrétan miként és miből. Arról is szól, hogy az éghajlatváltozás által leginkább sújtott országok százmilliárd dolláros nagyságrendű segítséget kapnak, de arról nem, hogy ez a pénz honnan származik.

A klímamegállapodás tulajdonképpen azt fogalmazza meg, amíg eddig is sejtettünk. A cél megvan, viszont a motiváció, az eszközök és a módszer ködös. Új erkölcs, új hit kell. Új világ. Tulajdonképpen erről szól a klímaegyezmény.