A kifütyülés mint terápia

Nem az ünnepet fütyülték ki, hanem a Politikust.

A Politikus udvartartása utólagos kármentés gyanánt azzal próbálkozik, hogy hivatkozva a moralitásra és az értékekre – amelyeknek természetesen a Politikus az egyetlen letéteményese – pszichológiai hadviselést folytasson a Fütyülő ellen, bűntudatot ébresszen benne, fenyegetőzzön, zsaroljon és a közösséget a Fütyülő ellen hangolja. Nekimegy a sajtónak – annak a részének, amelynek nem diktálhat –, ellentmondást nem tűrő szentenciákban ítélkezik,

próbálja a még nem fütyülők kedvét elvenni a fütyüléstől,

igyekszik a Politikus és a közösség közti alá-fölérendeltségi viszony szent háborítatlanságát helyreállítani.

Aki a fütyülés ellen ágál, az a változás ellen ágál. Aki pedig álszent módon éppen március 15., egy forradalom kitörésének napjára emlékező ünnep szentségére hivatkozva ágál a változás ellen, az pusztán a Politikus megünneplésének újabb ürügyévé fokozza le a pillanatot. Mert a forradalmak nem azért szoktak kitörni, hogy évtizedekkel vagy évszázadokkal később legyen amit ünnepelni, hogy a Politikus elmondhassa önfényező beszédét, és hogy a közösségnek alkalma legyen megcsodálni Politikusát és hódolni neki. Aki a fütyülés ellen ágál, az elfelejti, hogy március 15. lényegében egy nagyobb kifütyülés évfordulója.

Ha létezik egyáltalán közvetlen demokrácia, akkor az maga a fütyülés. Aki a fütyülés ellen szól, az a demokrácia ellen szól.

A fütyülés terápia.

Terápia a Politikusnak, aki hajlamos nyugdíjas állásnak tekinteni szerepét. Aki hajlamos elfelejteni, hogy ugyanaz a közösség, aki felemelte s a bokáját fogva egyensúlyban tartja, képes elengedni és a mélybe ejteni őt. A Politikusnak, aki túlságosan természetesnek veszi, hogy ő áll az erkölcsi rend és a társadalmi (és gazdasági) táplálkozási lánc csúcsán, hogy az ő jelenléte és beszéde minden ünnep csúcspontja, hogy a közösségnek minden egyes alkalommal sztárként kell ünnepelnie őt. A Politikusnak tudomásul kell vennie, hogy a politikusokat néha bizony kifütyülik. S akit egyszer kifütyülnek, azt jó eséllyel a későbbiekben is kifütyülik.

És terápia a fütyülés magának a Fütyülőnek is. Mert hallja a saját hangját, ezzel pedig növekszik magabiztossága és annak tudata, hogy végső soron ő az, aki ellenőriz. A fütyülés nem elítélendő, hanem egyenesen üdvözlendő, mert azt jelzi:

a közösség nem változott teljes egészében zombivá.

Azt is jelzi, hogy a demagógia túl messzire ment. Éppen a fütyülés elítélése erősíti meg, hogy demagógia az, ami ellen fütyülnek.

Változtatni a fütyülők képesek. Az a helyzet, hogy a változást soha nem a bólogatók, hanem a fütyülők idézik elő.

És még egyszer: nem az ünnepet fütyülték ki, hanem a Politikust.