A kamaszkor nem patológia, de a diákok mentális egészsége sem játék

Mai napig úgy gondolom – tudom, közhely –, hogy a kamaszkor az élet legnehezebb időszaka.

Hormonális változások következnek be, amelyek mentálisan is befolyásolják a fiatal szervezetet, ehhez társul az egyre nagyobb felelősségvállalás megtanulása, elkezdődik az önismeret és az önreflexió, kialakul a világnézet, új értelmet, mélységet nyernek az emberi kapcsolatok, más súlya lesz a szerelemnek és a szexualitásnak.

Mivel mindenki keresztülmegy ezen kivétel nélkül, elkerülhetetlenek az ebből következő konfliktusok (barátokkal, iskolatársakkal, szülőkkel, tanárokkal vagy más felnőttekkel), amelyeket át kell élni ahhoz, hogy megtanuljuk őket kezelni és megoldani. Ez pedig esetenként igen nehéz, mert mindig új kihívást jelent, és minden generáció más-más problémákkal szembesül.

A fenti közhelyeket nem azért írom, mert ne tudnánk mi, egytől egyig, hogy mit jelent kamasznak lenni. Azért írom, mert – hogy egy jó kis iskolai hasonlattal éljek –, ha sokat deriváltunk és integráltunk, elfelejtjük, hogy milyen megoldani egy kétismeretlenes egyenletet. Néha érdemes visszaemlékezni az egyszerű dolgokra, bármennyire közhelyesek is.

Ugyanez történik akkor is, amikor a gimnazisták mentális egészségét, lelki-fizikai állapotát próbáljuk felmérni, és az adatok elemzése során olyan jelenségekbe ütközünk,

A statisztika sokszor olyan, mintha az egyik lábunkat egy tál hideg vízbe, a másikat egy tál forró vízbe tennénk, és azt mondanánk, hogy középen langyos. Nos, a két láb között húzódó spektrumban rejlik az, amit érzékelésnek nevezünk, és nem érdemes átesni egyik vagy másik oldalra.

Nemrégiben jelentek meg annak a felmérésnek az eredményei a romániai középiskolások mentális egészségéről, amelyet az Agerpres is közölt a következő címmel: A diákok érzelmi sebezhetőséggel és kockázatokkal szembesülnek – krónikus fáradtság, izgatottság, nyugtalanság, idegesség, túlzott aggodalom.

A jelentés a Biztonságos és támogató iskolákra vonatkozó politikák és erőforrások projekt keretében készült, amelyet az Európai Unió finanszírozott, és a román oktatási és kutatási minisztérium hajtott végre az UNICEF technikai segítségével és az Európai Bizottság – SG REFORM együttműködésével.

A dokumentum szerint a diákok jelentős hányada mutat krónikus fáradtsággal, szorongással, boldogtalansággal, magányossággal kapcsolatos tüneteket, valamint olyan kockázatos magatartásformákat, mint az iskolai zaklatás, az önkárosítás és a pszichoaktív szerek használata. Ezek a sebezhetőségek a lányok, a városi diákok, a speciális oktatási igényű diákok, a romák és a menekültek körében még kifejezettebbek.

Továbbá az adatok azt mutatják, hogy

A diákok által leggyakrabban jelentett tünetek a tartós fáradtság (45%), az izgatottság és nyugtalanság (33%), valamint a túlzott düh és aggodalom (31%). Ezek a megnyilvánulások az érzelmek oktatási környezetben való kezelésének tartós nehézségeire utalnak. A kockázatok egyenlőtlenül oszlanak meg a nemek között, a lányok körében kétszeres a szorongás és klinikai depresszió formájában jelentkező tünetek előfordulása a fiúkhoz képest, és magas az előfordulás azoknál a diákoknál, akik nembinárisnak vallják magukat.

Több mint 80 százalékuk elismeri, hogy segít társainak, és felelősséget vállal a hibáiért, ami pozitív kapcsolati alapra utal. Azonban csak 63 százalékuk érzi magát tiszteletben tartva az iskolában, 60 százalékuk pedig védettnek a fenyegetésekkel szemben, és csak 54 százalékuk fordulna iskolai tanácsadóhoz probléma esetén. Körülbelül 40 százalékuk érzi úgy, hogy nem bátorítják véleményének kifejezésére, 35 százalékuk pedig nem tud nyíltan beszélni egy tanárral; 26 százalékuk nyilatkozta, hogy félelemmel teli helyzeteket tapasztalt bizonyos társaival szemben. Az iskolába és a tanárokba vetett bizalom az életkorral jelentősen csökken, és az idősebb osztályokba járó diákok egyre kevésbé érzik úgy, hogy meghallgatják és értékelik őket.

– hogy ne menjünk teljesen vissza például a kaotikus kilencvenes évekig, vagy a forradalom előtti időszakba, ami egy teljesen más világ volt.

Jómagam a kétezres években jártam ki az iskolát, ami még beleesett abba a kegyelmi állapotba, ami alatt még élesen elválasztható volt az analóg világ a digitálistól. Magyarán: nem volt okostelefon, hogy egy újabb közhelyet mondjak.

Az első kérdés számomra az, hogy melyik az a pont, ahonnan a megszokott iskolai terhelés, a konfliktuskezelés, a fáradtság, a feladatok megoldása, a tanulás nehézsége (ami nagyon is munka!) patologikus jelleget ölt, és érzelmi zavarok kockázatát jelenti, nem pedig a kamaszkorban megtapasztalható normális élethelyzetek kihívásait.

Anélkül, hogy a bezzegrégebbmásvolt szlogenje alatt masíroznék, szögezném le, hogy az izgatottságot és a nyugtalanságot, valamint a dühöt és az aggodalmat kezelni nem feltétlenül az iskolában kell megtanulni. Itt lehet elmélyíteni:

itt tanuljuk meg megtapasztalni, hogy milyen az, ha számíthatunk valakire – és sajnos azt is, hogy milyen az, amikor nem számíthatunk valakire, de megtanulhatunk számítani magunkra.

vagy ahogy mondani szokás: ott van az a hét év otthonról, mielőtt még iskolába kerülnénk, sőt, nyilván nem csak abban a hét évben merül ki egy gyermek érzelmi palettája, hanem a szülők odafigyelése, támogatása, nevelése biztosítja azt, hogy megfelelő magatartást mutasson egy gyerek az iskolában.

A megfelelő magatartásba természetesen a lázadás, a pimaszság, a vita, és egyes esetekben az agresszió enyhébb formái is beletartoznak,

Miért? Mert mindenkinek vannak történetei és tapasztalatai az előbb említettekkel, amelyeket túlélt és akkor, ott kezelni tudott a rendelkezésére álló eszközökkel és módszerekkel. A kamaszok felerősödött hangulatai nem patologikusak: az időnkénti kétségbeesés, szomorúság, terheltségérzet, fáradtság, düh teljesen normális, ugyanis nem létezik olyan, hogy mindig minden jó. Akkor is, ha arra törekszünk, hogy minél jobb legyen.

Hozzátenném, hogy én is azok közé tartozom, akiket csúfoltak és piszkáltak rendszeresen az iskolában. Ha kísérletképpen megszámolnám a tíz ujjamon, hogy tízből hány esetre vagy témára emlékszem ezzel kapcsolatosan, körülbelül hármat tudnék mondani – ez nem jelenti azt, hogy mások ne tudnának ennél többet felsorolni, de maradandó sérülést vagy traumát, ami felnőttkorban kezelhetetlennek bizonyulna, kevesebben tudnak felmutatni, mint többen. Az emberek többsége a kamaszkorára bizonyára nehéz időszakként emlékezik, amelynek egyes szakaszai éles képsorokként élnek az emlékezetükben, de az idő elteltével és a felnőttkor újabb kihívásaival, tapasztalataival átkereteződtek és átértékelődtek.

A második kérdés, ami itt fölmerül az adatok tükrében az az, hogy az elmúlt két évtized alatt

Ha a diákok segítenek egymásnak, van bennük társadalmi felelősségvállalás, tudnak kihez fordulni problémáik esetén, jól érzik magukat a bőrükben és pozitív testi-lelki adottságaik sem idegenek számukra, akkor mégis mi az, ami változást idézett elő negatív irányba?

Vegyük például a csúfolkodás – a bullying – jelenségét az ezredfordulótól eltelt idő tükrében. Míg a kétezres évek elejétől kezdődően jobbára a testi adottságok (ki kövér, ki sovány, görbe, szemüveges, pattanásos stb.), a szegénység/gazdagság, bizonyos ruházat megléte/hiánya, a különbözőség, például a kisebbségi nyelv vagy a kétnyelvűség, illetve a jó tanuló (stréber, „tocsilár”)/rossz tanuló („buta”) témája merült fel az iskolai csúfolódás homlokterében, addig a kétezertízes évektől kezdődően, az okostelefon-használat és az egyre több otthoni számítógép megléte és a közbeszéd változása miatt a testi adottságok és gazdasági helyzet mellett megjelentek olyan aspektusok is, mint a digitális státusz (kinek milyen telefonja és egyéb eszközei vannak, milyen a közösségimédia-profilja, hány követője/lájkja van stb.), a szexuális és párkapcsolati pletykák, a nemzeti/etnikai alapú bántás és a fogyatékosság, tanulási nehézségekkel küzdés is.

A kétezerhúszas évek derekán pedig, főleg a pandémiát követően aztán kicsúcsosodott mindez a testképzavarokban, a szexuális orientáció és nemi identitás támadásában, a mentális egészségi állapot stigmatizációjában, a nemekhez kapcsolódó sztereotípiák felerősödésében és kihangsúlyozásában,

A kibertérhez kapcsolódó bántások azért olyan súlyosak, mert nagyon nehéz előlük elmenekülni vagy eltörölni. Az online terjedő mémek, fotók, videók virálissá válása soha nem látott méreteket ölt, és ez egy kamasz számára, aki éppen az online tereken kívüli életben is azt próbálja elsajátítani, hogy miként váljon felnőtté, igen megterhelő. Ami az online térben marad, nehezen eltávolítható, nehezen átkeretezhető lelkileg, a folyamatos online kapcsolódás majdhogynem lehetetlenné teszi azt, hogy valamit megoldjunk, vagy az idő és a tapasztalat jótékony hatására bízzunk.

A fenti adatok ebből a szemszögből nézve azt is mutatják, hogy míg tartania kell magát annak a meggyőződésnek, hogy elsősorban az otthoni nevelés miatt válik valaki normális felnőtté,

az iskolai mentális stabilitás megőrzésében, addig a digitális világgal való összefonódás és a realitásérzék elvesztése komoly kockázatokat jelent a diákok számára. A nem megfelelő érzelemszabályozás és az információdömping vezet az eszképista szerhasználathoz, amely a valódi, megjegyezhető élményeket helyettesíti. Az önkárosítás (falcolás, sebzés) már a végső segélykiáltás ebben az esetben, és személyiségzavarokhoz vezethet.

Míg a társadalomban mindig is jelen volt az, hogy az emberek – így a kamaszok, diákok is – egymás gyengeségeire, másságára, sorból kilógására fókuszáltak, és adott esetben szóvá is tették ezt,

Az erre adott válaszok fontosak, és az a cél, hogy a diákok körében is elterjedjen az a fajta tudatosság, amivel képesek lesznek önmagukat és egymást is fülön csípni „in flagranti”, hogy megakadályozzák például a cyberbullying terjedését saját közösségükön belül. Erre viszont a szülőknek is fokozottan oda kell figyelniük – ez azért kihívás, mert a túlzott odafigyelés és túlféltés éppen az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretnének… szóval az egyensúly megtalálása nem olyan egyszerű, és csak a következő évtizedekben dől el, hogy a most felnövő generáció mit tesz majd, ha felnőttfejjel szembesül hasonlókkal.

A felmérés adatai hitelesen tükrözik a mai állapotokat: lényegében azt, hogy látszik ugyan a romlás a diákok mentális egészségén, viszont a mérés jobbá válása miatt fokozottabban előtérbe kerülnek olyan aspektusai is ennek, amelyek eddig nem voltak láthatók, illetve nyíltabban rákérdeznek és nyilatkoznak róluk. A kérdések megfogalmazása, milyensége azonban nem fogja az élet velejáróit megszüntetni a kamaszok életében sem, ellenben a szülőket kellene elgondolkoztatnia.