A félelemtől nem kell félnetek

Nem mondunk újat azzal, hogy az elmúlt napok választási történései elképesztő mennyiségű felgyűlt feszültséget gerjesztett az emberekben. Eufóriával kevert megkönnyebbülés, „na most mi lesz” hangulat, örömmel kevert szkepticizmus váltakozik azokban, akik Románia jelenleg megválasztott elnökétől remélik a változást.

Az erdélyi magyar közösség hatalmas mozgósítása azt eredményezte, hogy

– erre a kilencvenes évek óta nem volt példa (mivel akkoriban jóval többen voltunk itt, például az 1990-es parlamenti választásokon egymillióan szavaztak az RMDSZ-re).

Népszerű állásfoglalás most a közbeszédben, hogy semmi egyéb nem volt ez az akció, mint félelemszavazás, amely mögött semmi ráció nincs – de extrém félelemkeltés van, a politikai képviseletünk szar, mindenki mondjon le, de legalábbis kérjen bocsánatot, vezekeljen, vonja magát felelősségre, és lehetőleg gondolkozzon úgy, ahogy a vele szemben kritikus hangok diktálják.

A bírálatnak mindig van helye, ez természetes.

a félelem, mint politikai döntések mozgatórugója nagyon is valós, jelenlétét és legitimitását tagadni azt feltételezné, hogy a politikai képviselet emberi oldalának jelentős részét tagadjuk meg.

Az erdélyi magyar kisebbségnek nem szükséges permanens félelemben élnie a mindennapokban, viszont a mindennapi bátorságunk gyakorlásához el kell fogadnunk azt, hogy a félelem – az extrémizmustól, a számunkra veszélyt jelentő politikai aktoroktól, a létünket megalázóktól és múltunkat meggyalázóktól – az egyik legerősebb mozgatórugó, hiszen a túlélésünket biztosítja.

– hát, minimum száz éve ez van, szóval ez nem újdonság. Fárasztó is, valljuk be. De lehet vele okosan bánni, és ezt tettük most is.

De hogy tettük ezt „okosan”? Lehet okosan félni egyáltalán? Nem zárja ki a ráció, a racionális szavazathoz való ragaszkodás, a mindent észérvekkel megmagyarázni vágyás a félelemérzetet? Nem – a félelem és a félelemből szavazás

egy legitim és teljesen természetes motiváció, amely racionális döntésre buzdít.

Döntésre, nem arra, hogy előre tudjuk, pontosan mi fog következni, hiszen fogalmunk sincs arról még, hogy a veszély elhárítását követően az általunk megválasztott elnök milyen lesz, mondjuk, két év múlva. (Tegyük hozzá: a vesztes elnökjelöltet preferálók sem tudták volna előre megmondani, hogy – leegyszerűsítve – jobb lett volna-e általa a világ.) Egyet viszont tudtunk: a veszélyt el kellett hárítanunk. És jogunkban áll megkönnyebbülve érezni magunkat. Ha nem engedjük meg azt, hogy valami feltörjön, nem hagyunk neki kifutási időt, és nem hagyjuk, hogy természetes folyamatként lecsengjen,

A cselekvésképtelenség sérüléshez vezethet, ezt pedig azok sem akarják, akik egyébként a szavazástól távolmaradók csoportját vagy a politikai érdekképviseletünket időnként aránytalanul bírálók táborát erősítik.

Az emberek többsége nem akar, nem tud heteket, napokat eltölteni azzal, hogy szóról szóra értelmezzen minden politikai programot. Ezt a politikai pártok és érdekképviseletek is tudják, de ettől még éppenséggel pont a racionális szavazat lehetőségét is figyelembe véve alakítanak ki programot, hogy eleget tegyenek a tartalmi-formai egyensúly kritériumainak. A választópolgár ugyanis, még akkor is, ha csupán részletkérdésekben tájékozott, könnyen észreveszi a mellébeszélést és inkonzisztenciát (ezt láthattuk például a vesztes elnökjelölt 35 ezer eurós lakásprogramjának hazugságai esetén is).

Nagy téttel bíró választások esetén kisebbségi csoportok képesek felsorakozni olyan jelölt mögé is, akiről esetleg keveset tudnak vagy nem igazán ismerős számukra, netán nem foglalkozott ezidáig kifejezetten az ő szükségleteikkel, a kisebbik rosszat jelenti, vagy úgy tekintenek rá, mint aki akadályt jelent a szélsőségek terjedésével szemben és gátolja a növekvő fenyegetéseket.

Az ilyen döntések még bizonytalanság esetén is lehetnek racionálisak, mivel kockázatértékelésen alapulnak, és a valószínűsíthető kár (szélsőségesség) megelőzése fontosabb, mint az ismeretlenségből fakadó bizonytalanság. Nem létezik ideális jelölt:

Az etnikai kisebbségek gyakran támogatnak olyan pártokat, amelyek viszonylagos biztonságot nyújtanak, még ha nem is képviselik őket tökéletesen. Csakhogy ehhez kell társadalmi önismeret – amiből úgy tűnik, egyre kevesebb van a véleményvezérek valóságtól elrugaszkodott korában –, hogy elismerjük a politikai rendszerbe kódolt érdekképviselet stratégiai korlátait.

hiszen a román többséggel együtt osztoztak ebben a döntésben. Ettől még lehetnek magukra büszkék, örülhetnek az eredménynek, reménykedhetnek, vitatkozhatnak és elismerhetik, hogy a döntésük morálisan is, történelmileg is és stratégiailag is megalapozott volt.

Kártékony dolog azt hinni egyeseknek, megválthatják a világot anélkül, hogy felismernék, mennyi mindent megtettünk már kollektíve a túlélésünk érdekében, és ez ugyanúgy értük is volt.