A családi ebéd közbeni megfontolt politizálás hasznáról

A jókívánsághalmazt több Facebook kommentből gyúrtam egybe, annak illusztrálására, hogy lássuk, milyen hozzászólásokat olvashatunk napi szinten tetszőlegesen kiválasztott politikai tartalmú bejegyzések alatt. Nem olyan régen még őszintén felháborodtunk az utcaszéli stíluson, ma már rezzenéstelen arccal görgetünk tovább a digitális közélet infantilis dzsungelében. Ha egy múltból idecsöppent időutazó a kommentfolyamból szeretné összerakni magának, hogy mit is gondol az állampolgár a közéleti kérdésekről, könnyen arra a következtetésre jutna, hogy semmi sem változott, a kocsisok ma is ugyanúgy szitkozódnak.

Ha a trágár, gyalázkodó tartalmak nem szegik kedvét az időutazónak, talál jóval kimunkáltabb véleményeket, álláspontokat is. Ezek egy részében az a közös, hogy a tanult, művelt posztoló megdöbbenését, elborzadását fejezi ki az éppen aktuális kérdés mentén, miközben önnön fontosságtudatától és nagyszerűségétől eltelve szór morális szentenciákat, majd kinyilatkoztatja a tutit. Ettől megnyugszik, helyreáll a világának rendje a menetrendszerű újabb felháborodásig.

Emberünk joggal vethetné fel, hogy az ő korában a művelt fők már csak iskolázottságukból, képzettségükből, a világ dolgaiban való magabiztos tájékozottságukból fakadóan képesek voltak árnyalt gondolkodásra, sokrétű összefüggések értelmezésére, mi több, ilyen igénnyel léptek fel nyilvános megszólalásaik alkalmával.

Ha az Amerikai Egyesült Államokat érintő kommenteket szemlézné, gyorsan arra a következtetésre jutna, hogy a jelzett kommentelők szépen csomagolt mondanivalója kimerül annyiban, hogy szeretik Amerikát, ha a demokraták irányítják, utálják Amerikát, ha Donald Trump vezeti. A két széles kommentelőhalmaz között természetesen sokféle árnyalat létezik, egyesek valóban törekszenek arra, hogy ne zsigeri indulattól, egybites csoportidentitástól vezetve fogalmazzanak meg véleményt,

Régi vesszőparipám, hogy a demokratikus politikai rendszerek stabilitásának, működőképességének legfőbb garanciája a politikai közösséget alkotó tájékozott állampolgárok szellemi és cselekvési autonómiája. Az antik görög városállamok gondolkodói számára kardinális jelentőségű elméleti és gyakorlati kérdés volt a polgári státusz. Kevesek vagy sokak részesüljenek a hatalomból? Könnyítsék vagy nehezítsék az idegenek számára a polgárjog megszerzését? Végül amellett döntöttek a városállamok, hogy szélesebb rétegeknek adnak polgárjogot és azzal járó választójogot. Az elképzelés működött is, amíg a választójoggal rendelkezők kellőképpen vagyonos emberek voltak, akik így nem éltek vissza a politikai hatalmukkal a tehetős rétegek rovására.

Az ókori polgárjog persze nem volt teljes körű. A polgáraspiránsnak elegendő szabadidővel kellett rendelkeznie a politikai ügyek megértéséhez, aki ennek híján volt, annak nem lehetett helye az agorán. Ahogy a nőknek sem. Szükség volt tehát a politikai élet feltételeire ahhoz, hogy gyakorolni lehessen az állampolgári jogokat. Az éghajlati viszonyok is sokat nyomtak a latban, hisz a nagy melegben nem sok embernek volt kedve, türelme politizálni, ezért hajlamosabbak voltak elfogadni a despoták uralmát, akik levették a vállukról a politika gondjait. A farkasordító hidegben szintén nem értek rá sokan a közéleti részvételre, a napi betevő megszerzése mindenekfelett állt.

A politikai erényekre épülő római köztársaság polgárai önfegyelmet gyakoroltak, hazaszeretők voltak, és előre valóbbnak tekintették a közjót a magánérdeknél. Az újkor folyamán már arról elmélkedtek jeles gondolkodók, hogy lehetséges-e polgárokat nevelni római mintára, mígnem a 18. század végére be kellett ismerni, lehetetlen vállalkozás. A modern szabadság megszületése azt is jelentette, hogy az már inkább a magánember sajátja, semmint az állampolgáré. Ugyanakkor szabadságot hozott a politika alól, távol tarthatta tőle magát az egyén, ha akarta, de egyben szabadságot is jelentett a politikában.

Alexis de Tocqueville az amerikai demokrácia vizsgálatakor már arra jutott, hogy az intézmények formális felépítésénél sokkal meghatározóbb a társadalom erkölcsi-kulturális szövete. Legnagyobb felismerése abban állt, hogy az atomizált egyénekből álló társadalmakban, ahol hiányoznak a közvetítő autonóm testületek és a civil társulások, a polgárok védtelenekké válnak egy olyan gyámkodó jellegű központi hatalommal szemben, amely gondoskodik ugyan róluk, de megfosztja őket a cselekvés szabadságától. Az önszerveződés tapasztalatának hiánya megakadályozza, hogy az egyén felismerje, a helyesen értelmezett magánérdek, az egyén saját boldogulása elválaszthatatlan a közjótól.

Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban szerves evolúció következménye a demokrácia, addig Közép-Kelet-Európában ez a folyamat jelentős késéssel és fennakadásokkal, de ma is zajlik. A kommunista rezsimek kíméletlenül elfojtották az éppen szárba szökkenő önszerveződéseket, és ahogy azt Hankiss Elemér is Tocqueville nyomán megfogalmazta, ezek hiánya vezetett a bénító társadalmi csapdákhoz. Az állampolgárok az államot és a közjót ellenséges vagy kizsákmányolandó tényezőként kezelték, mivel nem volt lehetőségük megtapasztalni, hogy a közös cselekvés végeredményben a saját érdekeiket szolgálná.

A rendszerváltáskor nyakunkba szakadt szabadság csak tetézte a kelet-európai a zűrzavart. A diktatúra alatti tehetetlen, elnyomott, passzív alattvalóknak egyik napról a másikra egyszerű állampolgárokként kellett helyt állniuk a teljesen megváltozott társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok között. Többé már mentségük sem volt, az életükért saját maguk feleltek.

A kezdeti évek a demokratikus intézmények kiépítésével teltek, de azt már tudtuk a történelemből, hogy ezek megléte önmagában nem biztosítéka a politikai stabilitásnak. Az intézmények mellett szükség van kulturális előfeltételekre is, amelyek megteremtése jóval összetettebb kihívás. Politikai kultúrán a politikai orientációkat, a politikai rendszer egészével kapcsolatos attitűdöket és az állampolgároknak a politikai rendszerben játszott szerepfelfogásait érti a politikatudomány.

Az állampolgár politikai eligazodásának vizsgálatakor legtöbbször azt szokták mérni, hogy az egyén mit tud az országáról általában, mennyire ismeri a történelmét, a hatalmi viszonyait. Milyen érzéseket váltanak ki belőle ezek az adottságok, milyen nézetei, értékítéletei vannak a politikai rendszerről, az intézményekről. Mennyire ismeri a döntéshozatali mechanizmusokat, a rendszer szereplőit, és talán, ami a legfontosabb, hol látja magát a politikai rendszerben. Tisztában van a jogaival, lehetőségeivel és szerepvállalási kötelezettségeivel?

Itt szokták idézni a klasszikus, azóta finomított politikatudományi tipológiát, amely a parokiális, alattvalói és részvételi politikai kultúrákat különíti el. Az első esetben a közösség tagjai semmit sem várnak el a politikai rendszertől, ezért világosan elhatárolható politikai szereppel sem bírnak, passzív szemlélőként viselkednek. Az alattvalói politikai kultúra esetében már megjelennek a politikai rendszerrel kapcsolatos állampolgári elvárások, leginkább a döntéshozatal kimenetele vonatkozásában.

Például: mikor nő a nyugdíj? Itt már az emberek még ha általánosan is, de már viszonyulnak a rendszerhez, azonban továbbra is passzivitás jellemzi a viszonyt. A részvételi politikai kultúrában a társadalom tagjai már a politikai rendszer egészére tekintettel vannak, és nemcsak a politikai döntések kimenetelére kíváncsiak, hanem a teljes folyamatra is. Ez esetben már állampolgári aktivizmusról, politikai részvételről beszélünk, függetlenül attól, hogy az állampolgároknak milyen értékítéleteik vannak a rendszerrel kapcsolatban.

Csábító gondolat a hármas felosztás mentén kategorizálni a (romániai) társadalmat, letudni ezzel a vizsgálódást, azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy olyan ideáltípusokról van szó, amelyek legtöbbször keverednek, és még a magas résztvevői kultúrával rendelkező közösségekben is találni az első két kategóriába sorolható embereket.

A posztkommunista román társadalomfejlődést – a közép-kelet-európaihoz hasonlóan – leginkább a 20. század politikai öröksége, az államszocialista rezsim hatásai, és az átmenet milyensége formálta, formálja. Romániában a modern politikai intézmények a valódi polgári szellem, gazdasági autonómia meggyökerezése nélkül épültek ki, míg az importált mintákra alapozott állam legtöbbször nem az állampolgári közösség társaságaként, hanem zsákmányszerző entitásként működött.

Olyan intézményi konstrukcióként, amely a társadalom (gazdasági) erőforrásainak ellenőrzésére és elszívására törekedett, és amely az állampolgárokra leginkább a kormányzás tárgyaként tekintett. A hatalomra jutó eliteket elsősorban az állami újraelosztó forrásokhoz való hozzáférés motiválta, és ez így együtt odavezetett, hogy az állampolgárok is magas szintű túlélési stratégiát kifejlesztve emelték be az eszköztárukba a cinizmust, a szabálykerülést, az állami intézményekkel, a politikusokkal szembeni totális bizalmatlanságot.

A fiatalabb generációk jelentős része elidegenedett a konvencionális politikai mechanizmusoktól, és esetükben az állampolgári részvétel helyét a teljes passzivitás, az elvándorlás, illetve a politikai elitet kollektívan elutasító, rendszerkritikus populista formációk iránti hirtelen és kritikátlan rajongás veszi át. A parlamenti demokrácia alapmechanizmusainak meg nem értése kedvez a messianisztikus politikai figurák megjelenésének, akiktől a választók nem a komplex problémák strukturális kezelését, hanem azonnali, autoriter rendteremtést várnak.

Bármilyen erre vonatkozó felmérést nézünk, évtizedek óta azt mutatják, hogy a román társadalom leginkább a hierarchikus, tekintélyelvű, valamint a védelmi funkciókat ellátó szervezetekben bízik, míg a népképviseleti, érdekegyeztetési fórumok szinte teljesen elveszítették társadalmi hitelüket. Vagyis a hadsereg, a rendőrség, az egyház, a Román Nemzeti Bank kibérelték a listák első helyeit, míg a sor túlsó végén a polgármesteri hivatalok, a helyi és megyei tanácsok, a kormány és a parlament találhatók. Egy májusi kutatásból kiderül ugyanakkor, hogy a romániaiak leginkább az állami iskolákban és egyetemekben bíznak a leginkább, ami örömteli mutató.

A hazai közoktatásban már harmadik osztályos tanterv tartalmazza az állampolgári nevelést, és a nyolcadik osztállyal bezárólag minden évben oktatják különböző megnevezések – társadalmi nevelés, állampolgári kultúra – alatt. Belelapoztam több tankönyvbe is, kíváncsi voltam, milyen tantervi célkitűzések mentén, mire fókuszálva próbálja az állam erősíteni az állampolgári tájékozottságot és tudatosságot.

Harmadik osztályban az egyén belső tulajdonságaival, a közvetlen környezettel és az alapvető társas viselkedési szabályokkal kezdenek. Negyedikben és ötödikben a helyi és nemzeti identitást, a gyermekek alapvető jogait, az erkölcsi értékeket, valamint az erkölcsi, polgári viselkedésmintákat vizsgálják. Hatodik osztályban a hangsúly a kulturális sokszínűség megértésére, a nemzeti kisebbségek elfogadására és az előítéletek leküzdésén van, míg a hetedikesek a jogállam alapvető struktúráival, a demokratikus állam intézményeivel és a polgári részvétel formáival foglalkoznak. Nyolcadikban pedig pénzügyi, vállalkozói, piacgazdasági fogalmakat és alapismereteket, fogyasztóvédelmi kérdéseket tanulnak.

A középiskolában már nincs külön polgári nevelésre vonatkozó tantárgy, az állampolgári ismeretek, emberi jogok, demokratikus intézmények és egyéb hasonló témakörök beépülnek más tantárgyakba, vagy választható modulokként jelennek meg.

Az ambiciózus kerettanterv, a színvonalas tankönyvszerkesztés, és a korszerű, releváns tartalom láttán irigylem a mostani általános iskolásokat. Amikor én voltam ötödikes, az állampolgári nevelés tankönyvben talán kép sem volt, és a román nyelvű, apró betűvel szedett sűrű tartalom azt is elriasztotta a tárgytól, aki érdeklődést mutatott volna iránta.

Hiába azonban az egyértelmű fejlődés, a heti egy óra miatt a pedagógusok leginkább az anyag gyors leadására szorítkoznak, ami kizárja a szimulációs gyakorlatokat, az egyes témakörökben való elmélyülést. Nem tudom, mi a mai gyakorlat, de az én időmben többször előfordult, hogy az anyag leadása után más, fontosabbnak ítélt tárgyakból készültünk, vagy szabad foglalkozás volt, míg nyolcadikban a középiskolai felvételis tantárgyak élveztek prioritást. Tudomásom szerint az állampolgári nevelés ma is mostoha sorsú tantárgy, és mivel kevés a szakirányos tanár, így éppen az tanítja, aki ráér, vagy akinek épp ezzel jön ki a kötelező heti norma. A tárgy így puszta adminisztratív tehertétellé válhat, amelyen a pedagógus és a diák hamar túl akar esni.

amit ha kivetítünk az oktatási rendszer egészét mérő, a napokban publikált PISA-felmérések eredményeire, akkor egyenesen elkeserítő. Ezek szerint Romániában a 15 éves korosztály funkcionális analfabetizmusa tartósan 40–50 százalék közötti sávban mozog, a diákok mintegy fele képtelen egy összetett szövegből lényegi információkat kinyerni, megérteni az ok-okozati viszonyokat, és felmérni a források hitelességét.

Mindazonáltal a polgári készségek és kompetenciák iskolai oktatása szükséges, de nem elégséges feltétele a magas szintű demokratikus politikai kultúrának. Láttuk, hogy a klasszikus filozófiai hagyomány alapján a politikai kultúra gyakorlatfüggő, az ember a részvétel révén válik polgárrá, magyarán a gyakorlat nevel.

Meggyőződésem, hogy a felelős állampolgári attitűdök, magatartásminták kialakulásának és megnyilvánulásának elsődleges tere a család, hasonlóan a szexuális és pénzügyi tudatosság elsajátításához. Erre az iskolai oktatás rásegíthet, rendszerezheti, elmélyítheti, de nem helyettesítheti. A tanórai ismeretátadásnak gyenge és rövid életű a hatása, ha nincs mögötte megerősítő családi gyakorlat, visszacsatolás, a mindennapi élethelyzetekben való, az életkornak megfelelő folyamatos kommunikáció és gyakorlat, hisz ezeket egyszerűbb kiszervezni az iskolának, az államnak.

Annak az államnak, amelyről megjegyeztük, hogy leginkább saját magával van elfoglalva, és bár legitim feladatának tekinti az állampolgári nevelést, nem feltétlenül rendel mindent alá annak, hogy egy intézményesen tájékozott, kritikus, a jogait érvényesíteni képes és a (szak)politikai teljesítményt számonkérő, a mindenkori politikai elitek állami zsákmányszerző mozgásterét szűkítő polgárokon alapuló társadalmat építsen. Az állam és a polgárai viszonyának változását elsősorban nem az államtól kell várni, mivel a demokratikus műveltség valódi magja a társadalom mikroegységének számító családban és a szűkebb, decentralizált környezetben lelhet termékeny talajra.

hanem olyan arra épülő tapasztalati készség, amely csak valós körülmények, mikrotársadalmi konfliktusok – asszertíven rászólunk a szemetelő szomszédra, leváltjuk az alkalmatlan lakótársulási elnököt stb. – között lassan, komótosan formálódhat. A közösségi média villámgyorsan megteremtette az állampolgári részvétel kereteit, az agorát, azonban amíg csak stílus- és fogalmazásbeli különbség van a közös ügyeinkhez, a politikához hozzászólók között, és nem a közéleti folyamatok lehetőségeink szerinti értelmezése, megértése vezérel, addig velünk maradnak azok a kognitív és érzelmi torzulások, amelyekkel a kocsisok és az értelmiségi elitek jelentős hányada rendszeresen megnyilvánul a közösségi médiában.

A mindenhez értő, racionálisan döntő állampolgárok alkotta társadalom illuzórikus, de a politikai véleménykülönbségek egzisztenciális és morális fenyegetésként való agresszív vagy kifinomultabb megélése, a másik álláspontjának zsigeri, trágár, egyszavas vagy cizellált elutasítása, az ellentétes oldalon álló polgártárs méltóságának indulatos vagy kifinomult tiprása kizárólag az affektív törzsi összetartozást és az ellenfél dehumanizálását szolgálják. A másik tábor tagja nem vitapartner, hanem morálisan és néha fizikailag is megsemmisítendő ellenség.

Ne várjunk arra, hogy az állam egyszer valamikor felébreszti a polgári öntudatot, ne fulladjunk bele a passzív-agresszív kommentkultúra bugyraiba. Ahhoz, hogy felnőtt társadalomként ne reagáljunk sarokba szorított, tehetetlen gyermekként a politika minden eddiginél bonyolultabb kihívásaira, arra volna szükség, hogy a magunk eszközeivel és az állam által biztosított lehetőségek kihasználásával mindennap törekedjünk a demokratikus politikai kultúránk küszöbének minimális emelésén. Felelősséggel jár és az áldozatszerep magunk mögött hagyását követeli, de más esélyünk nem nagyon van.

Hacsak nem akarunk továbbra is nyakló nélkül kommentelni.