A Békás-szoros, a magyarok, a románok és a szemétbe fulladó Erdély

Tíz évig folyt a per, amelynek tétje az volt, hogy a festői szépségű Békás-szoros Hargita vagy Neamț megyéhez tartozzon. A 2019-ben született alapfokú ítéletében a bíróság még Hargita megye javára döntött, aztán 2020-ban a jogerős döntés a moldvai megyéhez csatolta a jelentős turisztikai vonzerőt jelentő természeti látványosságot. Aztán a rendkívüli jogorvoslati kérelmet is elutasította a bíróság, tavaly pedig a Hargita megyei önkormányzat még egy próbát tett és újabb pert indított az ügyben. Ezt alapfokon idén áprilisban elutasították, most pedig az eredeti döntés jogerőre emelkedett. A Békás-szoros tehát végérvényesen Neamț megyéhez tartozik és pont. Ezt sokan veszteségként élik meg, nyilván a Hargita megyei önkormányzat is. Sok magyar, székely, Hargita megyei ember értelmezi úgy ezt a fejleményt, hogy „a románok elvették tőlünk”, pedig a „mienk volt”, „a magyar föld”. A románok meg azt mondhatják: „végre igazság történt”, „mert az mindig is a mienk volt”. Ezekbe a mély és nyirkos völgyekbe kár belemenni, mert lényegében sehova nem vezetnek. Na de lépjünk egyet hátrébb és nézzük meg egy kicsit távolabbról ezt az kérdést. A Békás-szoros valóban egy ritka természeti látványosság. Egy igen mély völgy, egy szűk kanyon, függőleges sziklafalakkal, amelynek mélyén a Békás-patak folyik, szorosan a meder mellett – mert máshol nem lehetséges – egy szűk aszfaltút kanyarog kilométereken át zöld mohás sziklákat kerülgetve. Nyilván turisták ezrei mentek, mennek oda minden évben megcsodálni a szép és vad helyet, de ezen a kis szűk úton zajlik az autós és kamionforgalom is Hargita és Neamț megye között. Tehát egy zsúfolt és kipufogógázokkal telített szurdokról van szó. Ráadásul a Békás-szorost évtizedeken át parazitálták a mindenféle bóvlit, teljesen fölösleges szuvenírt és egyéb haszontalan és értéktelen csecsebecsét árusító fabódék, amelyet egymás hegyén-hátán, minden talpalatnyi helyet kihasználva teremtettek lehangolóan ócska vásári hangulatot a sziklafalak között. És minden szabadon maradt hely telis-tele volt szeméttel. Ugyanez a helyzet a Gyilkos-tó térségében is, amelynek folytatása a Békás-szoros. Rengeteg ember, az úttesten, a füvön vagy a sárban parkoló autók, turistabuszok, rég összedőlt vagy rogyadozó épületek bevert ablakokkal, gazzal benőtt területekkel, a tákolt lacikonyhákból, kürtőskalács-sütőkből vastagon szálló füsttel, rendezetlenséggel és káosszal. A Gyilkos-tavat a mocsok fojtotta meg, a Békás-szorosban pedig csak a helyszűke miatt van kevesebb szemét. Egy-két éve jártam mindkét helyszínen és azt mondtam: ide többet nem jövök. Mert ott van az a valóban lélegzetelállító természeti környezet, a minden irányban drámaian magasodó sziklákkal, fenyőkkel,

de mindent eláraszt a civilizálatlan mocskunk.

A mocskos civilizációnk, ha így jobban tetszik. Ez pedig hosszú éveken és évtizedeken át így volt és ma is így van, oda lehet menni, meg lehet nézni. És nem csak a Gyilkos-tónál vagy a Békás-szorosban. Menjünk ki egy tetszőleges erdélyi vízpartra vagy mezőre, erdőszélre, tegyünk pár lépést a bokrok között. Nem nehéz észrevenni: mindenhol ott a szemét, a sörösdoboz, az üdítős üveg, a csokipapír, a kidobott gumicsizma, lyukas műanyagtál, vécéülőke és egyéb háztáji szemét. Mert ez a mi valóságunk: a szemét. Nem tudunk tőle szabadulni. Zsákokba pakoljuk a mocskunkat, majd a sötétség leple alatt, vagy akár napvilágnál

kizuttyintjuk a csomagtartóból a Maros, az Olt, a Nyárád, a Küküllő vagy a Körös partjára.

Jól van az úgy! Nem, nem csak a románok. Nem csak a cigányok. Nem csak a mások. Hanem mi, magyarok és székelyek is. „Elvették tőlünk a románok a Békás-szorost!” – sóhajtjuk aztán a komával a deci vagy a sör fölött, nagyokat árpádvezérezve és csabakirályfizva. Pár éve az Egyesült Államokban jártam és lépten-nyomon feltűnt, hogy a gyakorlatias és találékony amerikaiak mennyire magától értetődően vigyáznak minden kis természeti látnivalójukra. Egy sziklás völgy, egy sétány, egy tópart, egy erdei túraútvonal vagy bármi egyéb, ami a legkisebb turisztikai jelentőségre is igényt tarthat, roppant odafigyeléssel meg van vigyázva. Egyszerűen és hatékonyan, csak a legszükségesebb mértékben kialakítva: deszkapalló, gerendahíd, pihenőhely paddal és asztallal, parkolókkal, kilátópalánk és sorolhatnám. És nincs szemét. De ugyanez van másutt is a hanyatló Nyugaton, az osztrák alpesi rétektől a norvég fjordokig. Pedig ott is emberek élnek, akik dobozból isszák a sört, papírból eszik a péksüteményt, műanyagba csomagolva vesznek meg szinte mindent. De nem dobják el a sziklafal tövében húzódó gyalogösvényen. Miért? A válasz végtelenül egyszerű és praktikus. Mert régóta rájöttek egyrészt arra, hogy az eldobott szemét összegyűjtése pénzbe kerül. Közpénzbe, az ő pénzükbe. És arra is rájöttek, hogy azzal a bizonyos hanyag mozdulattal a szemetet nem a földre, hanem a saját arcukba dobják, önmagukat köpik szembe és önmagukat alacsonyítják le.

Végtelenül egyszerű dolgok ezek, nekünk mégsem megy.

Verhetjük a mellünket napestig, aggathatjuk a zászlóinkat büszkeségtől és öntudattól dagadó kebellel, ha este, a sötétben széthányjuk a folyóparton a mocskunkat, ha nem tudjuk tisztán tartani, megbecsülni vizeinket, rétjeinket, bokrainkat. Önmagunkat! Hát akkor nem teljesen mindegy, hogy „ a mienk” a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, vagy „a románoké”?