Volt egyszer egy Kolozsvári Nehézgépgyár

Mi van a kapu mögött? Tudjuk-e, mi van a rozsdás kapuk mögött, ahányszor elmegyünk rég bezárt gyárak, üzemek, szerelőcsarnokok előtt? Nincs olyan erdélyi város, ahol ne állna legalább egy elhagyatott üzem, málló vakolattal, rozsdás vasdarabokkal, gazzal benőtt udvarral. Ma már halott rom az egész, de hajdan tele volt élettel.

Kolozsváron tucatnyi ilyen gyár működött a ceauşiszta Aranykorszakban. Emberek tízezrei mentek mindennap, három váltásban, évtizedeken át dolgozni ezekbe a üzemekbe, akkor is, ha az egyre súlyosabb energiahiány, a silány nyersanyagok, az ostoba központi döntések miatt már senkinek sem kellettek a gyártott termékek.

Kerekes Sándor

Az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Műszaki Tudományok Szakosztálya előadássorozatot indított Kolozsvár XX. századi ipartörténetének emlékei címmel. A kolozsvári gyárak történetét, tevékenységét felelevenítő sorozat kilencedik előadása a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajlott kedden. A CUG történetét Kerekes Sándor és Szőcs Katalin mérnökök vázolták fel, a hallgatóság soraiban ülő egykori CUG-alkalmazottak pedig emlékeikről beszéltek.

Szőcs Katalin

A Kolozsvári Nehézgépgyár (CUG) termékeit korábban világszerte exportálták a Szovjetuniótól az Egyesült Államokig, de a rendszer utolsó éveiben a veszteségeket növelte. Egyetlen ilyen üzemre lett volna szükség az országban, akkor valóban nyereséges lett volna a romániai nehézgépgyártó iparág. De Kolozsváron kívül Craiován és Iaşi-ban is működött egy-egy hasonló üzem – ezeket szintén CUG-nak nevezték –, Bukarestben pedig minden CUG-ok anyja, a hasonló profilú, de nyolcszor nagyobb IMGB. Nem csoda hát, hogy a központi elvtársak irányítása alatt álló ipari termelés végül csak papíron kikozmetikázva volt működőképes. Jól jellemzi az akkori állapotokat a gépgyár gazdasági osztályán dolgozó egyik hajdani alkalmazott sztorija, aki a keddi találkozón nevetve mesélte akkori javaslatát, amit a CUG vezetése nem vett komolyan: küldjék haza a gyár összes alkalmazottját, de adják ki továbbra is mindenkinek a fizetését, ezzel pedig a felére csökkenthető az üzem vesztesége.

A kolozsvári CUG igazán nagy dolgokat gyártott. Két méter átmérőjű tengelyeket, emeletes ház nagyságú kazánokat, brutális erejű hidraulikus préseket, nehéz bányaipari berendezéseket, gőzturbinákat, körhagyós maxipréseket, elektrohidraulikus csempepréseket, csőegyengető préseket, munkahengereket kőmorzsoló malomhoz, mélyhúzott tartályfenekeket, hőkezelt golyókat ércmalomhoz, harminc tonnás gyűrűket és még sorolhatnánk. Szóval a CUG egy irdatlan nagy létesítmény volt saját, három, négy, öt hektáron elterülő részlegekkel: kohászattal, öntödékkel, kovácsműhelyekkel. Valóságos város volt a városban, amely az 1970-es évek közepétől a rendszerváltásig működött a szocialista nehézipar gyöngyszemeként.

A CUG-nak fénykorában több, mint 8500 alkalmazottja volt, munkások, mérnökök, közgazdászok. Nagy részük akkor is ott dolgozott, amikor a rendszerváltás után nyilvánvalóvá vált, hogy a lélegeztetőgépen tartott ipari szörnyeteg életképtelen a megváltozott, kapitalista körülmények között. Az üzemet feldarabolták, 1990 és 1997 között hét cég alakult az egykori CUG infrastruktúráján. Aztán ezek is megszűntek, jelenleg a csarnokok egy részét különféle cégek bérlik, de a legtöbb üresen áll, kibelezve, rozsdásan, rogyadozó falakkal. A CUG emlékét azonban őrzik az egykori alkalmazottak, akiknek egy-két évtizedig ez az üzem volt nemcsak a munkahelye, hanem az összekovácsolódó közösség révén az életének fontos szakasza is.