Hej élet, futárélet, ennél szebb sem lehet? Betekintünk az ételhordók mindennapjaiba (RIPORT)

Nap mint nap látnak minket Kolozsvár utcáin gurulni, vagy éppenséggel egy vendéglő előtt várakozni, színes, dobozszerű táskákkal száguldozni járdán, bicikliúton, olykor autók közt szlalomozva a nagyvárosi forgalomban. A biciklis futárok már hosszú évek óta teszik a dolgukat a város utcáin, de a járványhelyzetben kerültek igazán előtérbe és váltak fontos szereplőivé a koronavírus által átrendezett hétköznapjainknak.

De vajon ki lehet futár, és milyen kihívások elé állít ez a látszólag egyszerű szakma?

Egyáltalán trendi, jól lehet keresni vele? Mennyit kell tekerni egy jónak mondható bevételért? Többek közt ezekre a kérdésekre próbáltuk megkeresni a választ első kézből, a kolozsvári biciklifutár-közösség köreiből.

Valamivel több mint egy év telt el az országos karantén kezdete óta, amikor kimozdulni csak alapos indokkal lehetett. A kajafutárok akkor kaptak igazán fontos szerepet, mert valakinek mégiscsak ki kellett hordania az ételt az éhes szájaknak.

Nem hátrált meg mindenki a járványtól, sőt akkortól kezdtünk egyre többen lenni. Én lassan másfél éve kerültem be a „futárkasztba”. Úgy tudom, a futárok közül a legtöbben egyetemisták, akiknek hirtelen több szabadidejük lett (főleg az online oktatás miatt), így sokan beálltak kerekezni valamelyik céghez.

Sportolsz, közben elfoglaltságod is akad, és még pénzt is keresel vele – nem rossz kombináció

ez így, első látásra sem.

Gyülekezik a csapat, indul a nap.

Kollégám, Csibi Ottó-Oszkár hozzám hasonlóan egyetemistaként kezdte az ételfuvarozást, de már két és fél év régiséget összebiciklizett, tudja tehát, milyen volt tekerni a járványhelyzet előtt, s hogyan, miben változott meg a futárok szerepe a koronavírus-krízis óta.

„2018 novemberében ültem nyeregbe, azóta nagyjából szünet nélkül futárkodom. Ez idő alatt volt alkalmam megismerni a várost, az embereket, kollégákat, a futárkodás minden apró részletét, örömét és nehézségét. Az évek során egyre több és több új kollégánk lett, több futárcég is betört a piacra” – mondja.

„Régebb mindenki ismerte egymást a szakmában, ma már szinte naponta új arcok érkeznek, nem csak fiatalok”

Alapszabály: nem árt egy jó bicikli a futárkodáshoz. Fotó: Eastride/Facebook

A járvány új helyzetet hozott az egyetemisták számára: sokan hazamentek, többen azért vállaltak munkát, hogy tudjanak pénzt keresni és maradni.

„Nekem jól esett már az is, hogy amikor mindenki otthon maradt a vészhelyzetben, mi futárok legalább nem voltunk négy fal közé zárva. Közben az egyetemen online tartják az óráinkat, és nagyon gyakran előfordul az is, hogy

telefonról, fülhallgatóval hallgatom a kurzusokat, és közben az utcán tekerek, dolgozom.

Össze lehet kombinálni a két dolgot” – osztja meg a tapasztalatait a kolléga.

Gurul az ebéd a Szamoson át.

A karanténhelyzet hozott pozitívumokat is: látványosan csökkent a forgalom, így a biciklis futárok sokkal gyorsabban eljutottak a megadott címekre és vissza. Azóta persze visszaállt a megszokott utcarend, ismét idegtépő, kalandos a forgalom a kincses városban, tele kihívásokkal.

Vajon megéri egy biciklivel néha az életünket kockáztatva szelni a várost csak azért, hogy a kliens megkaphassa a csomagját? Mert nyilván nem csak szép időben vagyunk jelen, hanem esőben, hóban, kánikulában, és volt olyan is, hogy -15 fokos hidegben tekerünk a csomaggal a hátunkon.

A futárok jelenlétét nem mindenki szokta meg: a sofőrök egy része nem is vesz minket figyelembe,

tiszteletlenül viselkedik, így gyakran veszélyes helyzetek várhatnak ránk, míg eljutunk a kliensig. Azt is tudni kell, hogy nem kevés kilométert tekerünk le nap mint nap. Átlagosan 4-5 óra alatt 40 kilométert is megteszünk, viszont 9-10 óra alatt akár 100 kilométer is összejöhet.

Aki már több mint egy éve tekeri a bicaját, pár ezer kilométert biztosan maga mögött tud, konditeremre biztosan nincs szüksége. Nekem például egyetlen nap alatt 120 kilométer a rekordom, és volt olyan hónap, amikor körülbelül 1300 kilométert tekertem le futárkodás közben, az országúti bicajommal.

A feladat viszonylag egyszerű: elszántság kell, egy jó bringa, s még csomó egyéb.

Ajánlatos amúgy egy könnyű testű országúti bringa használata, és legyen minél vékonyabb a kereke, mert azokkal lehet a legjobban haladni. A legjobb bicikli a célra az elektromos, csakhogy az nem kevés pénzbe kerül.

Persze azért nem mindig móka és kacagás ez a meló. Kolozsvár tele van meredek utcákkal és emelkedőkkel, azokat megmászni nem a legkönnyebb feladat, és emellett a forgalom sem játék:

ez nem olyan ország még, ahol az emberek figyelnek egymásra, itt muszáj maximálisan koncentrálni a közutakon.

Szerencsére nem gyakran, de szoktak balesetek történni, és még ha nem is a biciklis a hibás, több mint valószínű, hogy megsérül, ezért kell figyelnünk arra is, amire más nem figyel.

Kolozsváron továbbra is hatalmas problémát jelent, hogy a város méretéhez képest még mindig szerény a bicikliút-hálózat. A meglévő bicikliutak is sok esetben rossz helyre kerültek, a járdára vannak felfestve – például a Dónát út vagy a Dorobanţilor (Honvéd) út mentén –, ott rendszerint a gyalogosokra kell mindig figyelni.

Ennél nagyobb baj viszont, hogy

az utak mellett kialakított biciklisávok vagy nagyon rossz állapotban vannak, vagy parkolnak rajtuk.

A központban nemrég több utcát is felújítottak, mutatósak is rajtuk a zöld bicikliutak, de ennél több jót már nem lehet elmondani róluk: a felületük miatt kellemetlen végiggurulni rajtuk, göröngyösek, döcögősek.

Előfordul gyakran, hogy az infrastruktúra hiányosságai miatt néha közlekedési szabályokat szegünk, hogy tudjunk haladni, és ne tegyük tönkre a bicikliket a rossz utak miatt.

Tény, hogy más városokhoz képest jobban állunk a bicikliutakkal, viszont még ez is kevés az örömhöz. Ferencz Hunor futártársam készített egy látványos videót is arról, hogy a Horea (Ferenc József) úton milyen akadályokra kell számítani, ha végighajtunk a bicikliúton. Hunor amúgy főleg azért használ Go Pro-kamerát egy ideje, mert volt két olyan balesete is, amikor az autósok továbbhajtottak, őt pedig az úton hagyták. Így akció közben rögzítheti a történteket, így készült ez a felvétel is:

Nyeregből nézve az sem segít, hogy Kolozsvár néha szélsőséges időjárással tud „kedveskedni”. Erről egy másik kollégám, Handra Gyopár tudna sokat mesélni. Ő közel 3 éve biciklifutárkodik, megtapasztalt már egyet s mást a kincses város utcáin.

„Egyszer egy téli nap esővel indult, aztán hirtelen átfordult havazásba, egyre hidegebb lett. Szó szerint korcsolyapályává vált az egész város, fékezni még lábbal sem lehetett, csak úgy tudtam megállni, ha valaminek nekimentem, vagy belekapaszkodtam valamibe. Elég kíméletlen volt olyan időbe dolgozni. Viszont volt kellemes élményem is. Nem egyszer történt meg, hogy látták az autósok, hogy szenvedek felfele a hegyen, s rám szóltak, kapaszkodjak az autóba, mert felhúznak.”

Csomagosztásra gyülekeznek a futárok, majd indulhat a küldetés.

Naponta több száz aktív futár dolgozik azon, hogy mindenki megkapja, amit rendelt, a főtt ételtől kezdve a nagy szupermarketekben összeállított csomagokig, de megesett, hogy fogkefét is kellett kiszállítani. Bod Barnabás kollégám is mesélt egy aranyos történetet. „Épp megérkeztem a címre a klienshez, hívtam telefonon, de nem válaszolt. Az utca sötét volt, az udvar is. Egy perc múlva kaptam egy sms-t angolul, hogy menjek be az udvarra, hagyjam a csomagot az ajtó előtt, ahol találok egy műanyag palackot, ott lesz majd a borravalóm. Egészen fura helyzetbe kerültem, de aztán tettem, amit a kliens kért.”

Persze nem kötelező minden körülmények között dolgozni. A legtöbb szolgáltatónál nagyon rugalmas a munkaidő, így lehet egyeztetni az egyetemi programmal is. Arra a bizonyos nagy kérdésre a válasz egyszerű: az igazság az, hogy mindenki annyit keres, amennyit dolgozik. Nálunk van órabér és csomagdíj is – ez szolgáltatónként változik –, viszont olyan futárszolgálat is működik, ahol kötött munkaidővel dolgoznak a futárok, és a bér nem teljesítményalapú. Ebből keresünk zsebpénzt magunknak, ebből el tudjuk tartani magunkat Kolozsváron, és akár még spórolni is tudunk valamire, ha okosan osztjuk be a futárjövedelmet.

Pihenésre is szükség van a folyamatos tekerés mellett. Fotó: Eastride/Facebook

Nyilván nem mindenki részmunkaidős, mint a legtöbb egyetemista: aki napi 7-8 órát leteker, szépen tud keresni ebből a melóból, véleményem szerint azonban hosszú távon nem kifizetődő, de nem anyagi szempontból. Volt úgy, hogy egy vakáció alatt én is letekertem sok száz kilométert, s napi 6-7 órát az utcán töltöttem, de az

már nem is fizikailag fárasztott ki, hanem mentálisan: éreztem, hogy kezdek bekattanni a monotonitástól, az őrült forgalomtól.

A futárok közössége pedig fokozatosan növekszik, és abban bízunk, hogy ezzel arányosan a sofőrök is jobban tisztelnek majd minket, és lassan belátják, bőven van hely számunkra is az utakon, és hiába dudálnak ránk idegesen, fölösleges rohanni egy olyan városban, ahol biciklivel még így is hamarabb el lehet jutni bárhová, mint autóval.

(A szerző a BBTE elsőéves újságírás szakos hallgatója, biciklis futár).