Erdély sokszínű régió, Románia meg sokszínű ország... csak utóbbi tagadja

Az Insomnia nevű kolozsvári kultúrkocsma 27 éves lett, Isten éltesse! Ebből az alkalomból egy, az erdélyi sokféleséget sokféleképpen képviselő helyet (is) ünneplő rendezvénysorozatra kerül sor május második hetében. És ha Kolozsvár (no meg Erdély), akkor értelemszerűen az erdélyiség, vagy pontosabban transzilvanizmus is teret kapott a kultúrkocsma-pályán.

Nemrég megalakult a transzilvanizmus legújabb fóruma, a Transilvania Noastră – Erdélyünk – Unser Siebenbürgen (TEUS) nevű erdélyi regionalista szervezet (körkérdésünkben olvashatnak arról, miről szól, mit akar). Városokban élő értelmiségiek hozták létre, informálisan olyan öt-hat éve működik, ám idén kiléptek a nyilvános szervezeti térre. Mi több, május 12-én, pénteken délután 17.30-kor tartják a hivatalos belépőjüket a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Családias transzilvanizmus

Elmentem az Insomniában szervezett TEUS-os, transzilvanista beszélgetésre, amelynek meghívottjai a következő TEUS-tagok voltak: Tudor Duică, Bodola Zsolt, Lucian Fleser és Bakk Miklós. Az első benyomásom az volt, hogy a családiasan szűk körű találkozó hűen tükrözi azt, mennyire érdekli az erdélyi, közelebbről kolozsvári, azaz városi polgárokat a transzilvanizmus. Nos, nem nagyon, és akkor irtó elegánsan fejezem ki magam. Hipotéziseim is vannak, ami a távolmaradás okait illeti: két év járvány és egy év háború után az emberek reflex-szerűen begubóztak, elfordultak a közélettől. A maguk mindennapi dolgaival igyekeznek törődni, különösen az árak megugrása és a szép csendben mindennapossá váló (vélt vagy nagyon is valós) egzisztenciális bizonytalanság-érzet miatt.

A másik ok, amire tippelek, a következő: az értelmiség (vagyis az a réteg, amelynek képviselői többek közt a TEUS-t is megalapították) szintén szép csendben irrelevánssá vált, ami a közösségre, társadalomra kifejtett hatását illeti. Magyarán: a kutya nem figyel arra, amit az értelmiség mond, közöl, üzen, hangsúlyoz és nyomatékosít. Hogy ez miért van? Ez külön kerekasztal-beszélgetés, sőt, konferencia tárgya lenne. De az biztos, hogy az értelmiség különböző intézményekbe való „elrejtőzése”, a közösségekkel való érintkezési felületek többé-kevésbé látványos elhagyása szerepet játszik a jelenségben.

Na de térjünk a tárgyra. Mit lehet kezdeni a transzilvanizmussal a 21. században, különös tekintettel a jelenlegi helyzetre, amikor éppen globális geopolitikai átrendeződésnek lehetünk tanúi? Az elmúlt 30 évben nagyon, de nagyon sokszor hallottam a paradigmaváltás szót. Aztán csak néztem, hogy oké, ez szép, hogy különböző emberek kimondják, sőt, néha mantraszerűen ismételgetik, de a paradigma valahogy nem akart rájuk hallgatni. Azaz nem változott. Na, hát most lehetne mondani. Mert a paradigmaváltás kellős közepén vagyunk. És a konkrét helyzet nem kedvez a transzilvanizmusnak. Ahogy egyébként semmiféle regionális kezdeményezésnek. Paradox módon a nemzetállami kezdeményezéseknek kedvez. Tehát, a transzilvanizmus kontextusában nagyon is érthető Románia, illetve a román politikai elit azon elképzelése, hogy nagyobb esélyt lát a nemzetállami konszolidációban, mint a bármiféle regionalista lépésekben. Őszintén, kézzel-lábbal osztom Bakk Miklós konstruktív szkepticizmusát: én sem tennék nagyobb összeget a transzilvanizmus sikerére, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennék a híve, szóval és tettel is, ha kell.

Na de mit kíván a transzilván…

nos, nemzetnek azért nem nevezném… szóval mit kíván a transzilván nép, legalábbis a TEUS-os szószólók szerint? A kulcsszavak: régiósítás, decentralizáció, szubszidiaritás, gazdasági és pénzügyi autonómia. Mégpedig a következő 10–40 évben, ahogy a találkozón elhangzott. Mindezt attól a román államtól kívánja, amely, ugye, épp a nemzetállami konszolidációban látja a nagyobb esélyt. Hogy is mondjam: szép kihívás ez!

A kívánságok természetesen világos alapelveken nyugszanak, a transzilvanista vízió szerint. Az első az, hogy Erdély egy sajátos státuszú, sajátos történelmi régió. Ezzel nemigen lehet vitázni. Aki ránéz a térképre, továbbá kicsit is ismeri a térképnek megfelelő térséget (no meg annak történelmét), határozottan bólint, egyebet tiszta lelkiismerettel nem tehet. A második: Erdélynek három alapító kultúrája van: a román, a magyar és a szász. Ez a mondat nyilván nem kizárólagos: az örmény, zsidó, roma és egyéb kultúráknak is megvan a maguk hozzáadott értéke. Az alapítók azonban hárman vannak, akkor is, ha szászokat egy ideje nagyítóval kell keresni a régióban. Viszont az épített örökségüket itt hagyták (és hát sok évszázadon keresztül meghatározták a térség arculatát), amely jelentős turisztikai brand manapság, tehát ott a helyük az alapítók között. A harmadik alapelv pedig az, hogy Erdély a modern(izálódó) Románia része. Ez számomra csendben azt is mondja, hogy a transzilvanisták kijelentik (amit a vak is lát, a süket is hall, a hülye is ért… ha akar): nem kívánják Erdély semmiféle elszakadását. Regionalizmust kívánnak. Ennyi.

Jó, és akkor most bárki megkérdezheti: szépek az alapelvek, szépek a kívánságok, de mégis hogy lehet elérni a célt? A TEUS egy értelmiségi mozgalom, érkezik a válasz. (Nekem már innen nagyon bizsereg a bal hüvelykem, tekintettel épp az értelmiség hatásbeli irrelevanciájára.) Ami azt jelenti, hogy a TEUS nem tud konkrétan régiót csinálni Erdélyből. Ahhoz kicsit másra, kicsit többre lenne szükség. Bár egy politikai pártra, viszont az se garancia a sikerhez, tudjuk, láttuk. Tehát a TEUS ajánlásokat tehet. Hogy kinek? Hát a régiósításban, pénzügyi, gazdasági, szociális, kulturális politikákban illetékeseknek. Hogy meghallgatják-e, ez más kérdés. Nyilván akkor muszáj (lenne) meghallgatniuk a transzilvanista szót, ha létrejön(ne) egy kritikus tömeg, amely elég hangosan tud(na) beszélni, hogy a felséges fülek is meghallják. Ehhez viszont el kell érni azt a kritikus tömeget. Az elképzelés az, hogy az első lépésben létre kell hozni (és ez már konkrét cselekvés, nem duma) egy polgári felépítményt, egy civil szervezetekből álló szövetséget: az Erdélyi Ernyőt. És amikor az ernyő alatt már elég sok polgár áll, akkor következhet a civil nyomásgyakorlás.

Az egységes nemzetállam és a sokszínűség

A TEUS törzstagjai szerint a szervezet olyan, mint maga Erdély. Vagyis sokszínű. És igen: Románia is sokszínű, csak épp nem akarja elfogadni. Bukarestben sikítófrászt kapnak az illetékesek, ha arról esik szó, hogy Moldva, Erdély, Havasalföld, aztán Dobrudzsa, a Bánság, Partium és egyéb régiók saját arcéllel rendelkeznek és ezt nem árt figyelembe venni a regionalizmusról való gondolkodás esetén. Nem és nem. Bukarestből az egységes nemzetállam ideái áramlanak a szélrózsa minden irányába. Pedig ez árt (egységesen és nemzetállamilag): nem csak a régió, az egész ország fejlődését gátolja. Bukarestét annyira nem, hiszen már a verebek is tudják: az országból oda áramlik az adók jó nagy része, amit aztán visszaosztanak… és itt kezdődik az igazi játszma. Mert sok tényező függvénye, hogy hova mennyi pénz kerül vissza. És ez a régióknak nem tetszik. Bukarestnek viszont nagyon is.

A sokféleségre visszatérve: van itt egy, ha tetszik, belső probléma is. Mégpedig a nyelveké. Ugye, a találkozón arról beszéltek a TEUS tagjai is, hogy három alapító kultúra van Erdélyben. Viszont a beszélgetés (néhány mondatot kivéve) románul zajlott. Ez a helyzet. Ahogy a TEUS is egy román többségű transzilvanizmusban gondolkodik. Ezt a szász alapító kultúrának nem nehéz elfogadni, mert alig létezik (a várak, erődtemplomok nem tiltakoznak). A magyar alapító kultúrának viszont picit talán nehezebb, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt bő száz évben azért rendesen elnyomta a román állam(iság). De ha konstruktív-pesszimistán gondolkodunk is, be kell látni: ennek más útja nincs. Ha ezt belátjuk, akkor arra is rádöbbenünk, hogy ha tetszik, nekünk könnyebb dolgunk van. Mármint az Erdélyben, erdélyiségben gondolkodás terén. Mert mi, magyarok, alapból érzékeljük a régió fontosságának súlyát. A TEUS-nak (vagy bármely más regionalista szervezetnek) épp az az egyik legnagyobb gondja, hogy miként győzze meg épp a románokat arról, hogy a régiók víziója nem hagymáz, hanem ellenkezőleg, hasznos, sőt, nagyon hasznos. Ezzel kapcsolatban hangzott el a találkozón, hogy Moldvának bezzeg könnyebb dolga van régiósítás-ügyben… mert nekik nincsenek magyarjaik. Hoppá!

A régi jó magyar és szász példa

Jó, tudunk régi (akár követendő) példákról: a 15. században például Kolozsváron működött egy jól szabályozott együttélés. Persze, az akkor még jelentős szász, illetve a magyar közösség között. A román közösség akkoriban… nos, nem igazán létezett. A városnak volt egy 100 főt számláló elöljárói tanácsa: 50 szász és 50 magyar polgár. Sőt, az ülésrend is okosan találtatott ki: a teremben egy szász mellett egy magyar ült, aztán egy szász, még egy magyar és így tovább. Biza, ez szép… volt. Ma annak is örülnénk, ha például az erdélyi döntéshozó szervek tükröznék a nemzetiségi összetételt. De nem tükrözik. És nem hiszem, hogy ezen a TEUS vagy bárki más változtatni tudna.

No de akkor min tud változtatni a TEUS? A jelenlevők szerint – azon túl, hogy létrehozzák az Erdélyi Ernyőt – például azon, hogy a jelenlegi petyhüdt regionális brandek helyett erős regionális brandek jöjjenek létre. Ami a Székelyföldön már működik magától egy ideje. Na de hát, teszem hozzá, nekik nem kell magyarázni a régió fontosságát. Ők értik. Nekik eleve megvan. Amúgy a román szélsőségesek és provokátorok „Nem Létező Székelyföld”-kampánya egész jó eredményeket ért el… csak épp a Székelyföld javára. Addig mondogatták, hogy a Székelyföld nem létezik, míg egy csomó román ember kíváncsi lett rá és odament, például üdülni. És a székely brandek így lettek egyre erősebbek. Ehhez hasonló brandekre van szüksége Erdélynek is. Egy példa: a lokálpatriotizmust például a sporton keresztül lehetne erősíteni. A fociban ez már megvan (lásd a Sepsi OSK esetét, amely… nos, erős hatást tud kiváltani, teszem azt a központi politikai szférákban, médiában is), a hokiban szintén (ebből is nagy cirkuszok voltak), ami követendő példa lehetne más sportágak esetén is. Csak ja, pénz kell ehhez is, teszem hozzá.

Erdélyi identitás: valóság vagy illúzió?

A TEUS egy másik célja a közös erdélyi identitás elérése. Ezt megpróbáltam értelmezni a magam számára. Szóval, minden erdélyi ember mondjon le a saját identitásáról és vegye fel a közös erdélyi identitás gúnyáját. Erről lenne szó? Mert ha igen, akkor ez nem fog menni. Miért mondana le a román ember a románságáról? Csak úgy. És miért mondana le a magyar a sajátjáról? Csak úgy. És ha nem csak úgy, akkor nagyon kíváncsi lennék azokra az eszközökre, amelyekkel rá lehet venni a különböző identitással rendelkező erdélyi polgárokat arra, hogy… Ja, demokratikus eszközökre gondolok. És nem asszimilacionistákra. Mert utóbbi például egészen rossz emlékeket idéz.

No de mindent összevetve: a Bakk Miklós-féle konstruktív pesszimizmus jegyében örvendek, hogy a transzilvanista gondolatoknak ma is vannak lelkes hordozói. Továbbá kívánom nekik, hogy sikeresen kinyissák az ernyőt Erdély fölött. Még továbbá (legalább) egy olyan vezetőt is kívánok nekik, aki az abszolút korrekt és jogos és minden hasonló jelzővel ellátható kívánalmakat, elképzeléseket át tudja ültetni a gyakorlatba, az elkövetkező 10–40 évben. Hátha meg is érem!