Idén januárban nyilvánosan is bejelentették a TEUS (Transilvania Noastră – Erdélyünk – Unser Siebenbürgen) Egyesület megalapítását. A TEUS regionalista, konkrétabban transzilvanista mozgalomként határozza meg magát, melynek fő célja Erdély regionalizálása és decentralizálása.

Ennek fényében a következő körkérdést intéztünk a mozgalom néhány meghatározó személyiségéhez (Tudor Duică, Bakk Miklós, Lucian Fleser, Vincze Zoltán, Adrian Mărgineanu):

Íme, a válaszok:

Tudor Duică:

A mai transzilvanista mozgalom legfontosabb tétje rákényszeríteni a román politikai elitet arra, hogy elfogadja: a régiósítás, a decentralizáció, a szubszidiaritás elvének alkalmazása, a gazdasági és pénzügyi autonómia nagyon fontosak Románia fejlődési sebességének szempontjából, ami a következő 20–30 évet illeti. A jelenlegi választási rendszer megváltoztatása is fontos, mivel nagyon restriktív a kis vagy az újonnan alapított pártokkal szemben, miáltal látványosan védi a mainstream pártokat.

Mi a teendő a célok elérése érdekében? Először is, transzilvanista fiókokat kell nyitni Erdély minden városában, falvában. Mindenütt vannak transzilvanisták (regionalisták), olyan támogatók, akik közvetlenül bekapcsolódhatnak a TEUS projektjeibe, csak szervezett keretekre van szükség.

Fontos a magyar, székely és erdélyi szász szervezetekkel való együttműködés, ideértve a diaszpórában működő szervezeteket is. Ugyanilyen fontos a Moldva Fejlődéséért Mozgalommal és a Bánság Párttal való együttműködés is. A három regionális mozgalom közti koordináció, illetve az erdélyi magyar és szász szervezetekkel való összehangolt cselekvés létfontosságú a célok elérése érdekében.

Közvetlen céljaink közé tartozik egy konferencia-sorozat megszervezése, ahol jelentős meghívottak magyarázzák el a román állampolgároknak, miért van szükség régiósításra és decentralizációra. Olyan szakemberekre gondolok, akik releváns tanulmányokat és cikkeket közöltek a regionalizmusról és annak a román gazdaságra kifejtett hatásáról, Erdélyt is beleértve. A TEUS Egyesület végcélja Románia valamilyen formában történő regionalizálása és decentralizációja.

Amíg az Európai Unió világos elképzeléseket kínál a régiósításra vonatkozóan (régiók Európája), biztos vagyok abban, hogy mozgalmunk sikerrel járhat, akkor is, ha nehéz belátható időintervallumra vonatkozó becsléseket tenni, és annak ellenére, hogy a román politikai elit oroszlánrésze érthető okokból ódzkodik bármely adminisztratív változtatástól.

Ha a transzilvanista mozgalomnak sikerül szemléletváltást előidézni a civil társadalomban (különös tekintettek a kulturális és vállalkozói elitre) egy ernyőszervezet létrehozása által (civil és akadémiai platform), akkor beszélhetünk egy Romániára vonatkozó professzionális regionalizációs projektről is, amelyet érvényesíteni lehet a jelenlegi vagy megszületendő politikai pártokkal szemben.

Bakk Miklós:

A transzilvanista mozgalom nagyon régi. Bár Kós Károly nevéhez kötik, és ezáltal a Trianon utáni magyarság életérzéséhez, igazából ennél régebbi elgondolásról, törekvésről van szó. K. Lengyel Zsolt kolozsvári származású németországi történész szerint már a dualizmus korában voltak transzilvanistának nevezhető törekvések. De ezek alapvetően magyar elgondolások voltak, amelyhez az 1920 utáni erdélyi román középosztály zúgolódása is kapcsolódik némiképp. Ennek is van egy komoly, történeti elemzésre is érdemes része.

2000 után, Románia uniós csatlakozását követően új helyzet alakult ki: felerősödött az új román transzilvanizmus, amely a Bukaresttel szemben zúgolódó román identitásnak ad hangot, és jórészt gazdasági érveket keres magának. Ez találkozott a magyarok Kós Károly-i hagyományával, a trianoni rendezés utáni magyar kulturális önvédelem ideológiájával. Ennek mozzanatait ismerjük, ezek kerültek felsorolásra a felvezető kérdésben is.

A TEUS egyesület megalakulása egy újabb momentum, és az igazi kérdés, amit magamnak is felteszek, az, hogy ennek az egyelőre csupán erdélyi városi értelmiségi és vállalkozói körökben terjedő mozgalomnak milyen esélyei vannak arra, hogy célját elérje.

De mi a célja? Ezt eddig úgy fogalmaztuk meg, hogy Erdélynek valamiféleképpen vissza kell nyernie sajátos státusát, melyet három alapító kultúrájának egyenrangúságából vezettünk le.

Sikeres lehet-e ez? Nos, én szkeptikus vagyok. Szkepszisemnek több forrása is van. Először is: az erdélyi regionális gondolat nemzetközi kontextusa nem jó. Romlott, mert Európa, az európai egységesülési folyamat ma már más irányt vett, abba már nem nagyon fér bele a „régiók Európája” jövőkép. Ezt, paradox módon, a globalizmus jelenlegi iránya érte el, ugyanis a globális folyamatokkal szemben nem a régiók megerősödése, hanem a nemzetállamok megerősödése ígér nagyobb esélyt. Nem térnék ki most arra, hogy ez miért van így, e kérdés politikaelméleti elemzése éppen most van kibontakozóban. Másodszor (és ez összefügg az előbbivel): a román nemzetállami konszolidációnak jóval nagyobbak az esélyei az EU-n belül, mint gondoltuk volna azt a 2000-es évek elején. Ezt a romló biztonsági környezet is segíti. Az orosz-ukrán háború árnyékában a román etatizmus még a fejlődési lemaradás árán is hajlik az erős, egységes állami keretek oppresszív fenntartására. Végül, egy harmadik tényező, amelyet a realizmusom sugall néhány elsősorban román transzilvanista barátom, kollégám wishful thinking-jével szemben. Ez a vágyálom úgy szól, hogy az erdélyi – nagyon régi – együttélés, az együtt élő népek történelmi keveredése létrehoz majd egy új „erdélyi népet”, tehát a transzilvanista törekvések identitás-alapja folyamatosan erősödni, bővülni fog. Nos, úgy hiszem, ez nem lehetséges.

K. Lengyel Zsolt az elmúlt nyáron a Kolozsvári Magyar Napok keretében előadást tartott a transzilvanizmus történetéről. Ezen jómagam is felszólaltam, és kialakult egy vitahelyzet a román–magyar transzilvanista összefogás esélyeiről. Erről Zsolt meglehetősen pesszimistán nyilatkozott arra alapozva, hogy a román és magyar nemzeti törekvéseknek egy transzilvanista „felülírása” esélytelen. Ezzel lényegében egyetértek, legalábbis abban az értelemben, hogy a létező magyar és román nemzeti identitással vetekedő, azt meghaladó, közös erdélyi identitás nem tud létrejönni. Ez nem tagadása az erdélyi identitásnak, az létezik. Csupán a jellege, karaktere, konstruálódásának tényezői másak, mint a nemzeti identitásé, ezért nem tud afölé kerekedni, inkább csak kiegészíteni, színezni tudja a nemzeti identitásokat. De ez sem elhanyagolható alap.

Tehát, ebből kiindulva vagyok realista a transzilvanista mozgalom erejét illetően. Azt mondanám, álláspontom egyfajta konstruktív pesszimizmusé. Ezeket a – mondjuk így – harcokat akkor is meg kell vívni, ha célként nem érik el azt, amit a kezdeményezők idealizmusa megfogalmazott. Az erdélyi együttműködés történelmi gyakorlásának mindenképpen van értelme ugyanis.

Lucian Fleser:

Véleményem szerint, a mai transzilvanista mozgalom tétje az, hogy a román térség szuveranista és ortodox orientalista mozgalmainak egyre agresszívebb offenzívája közepette fennmaradjon a minket a nyugati és közép-európai kulturális térséghez kötő kapocs. Úgy gondolom, Erdély kulturális örökségét meg kell tartani és népszerűsíteni kell polgártársaink körében. Ha Kós Károly „transzilvanizmusa” a magyaroknak szólt, románként az a kötelességem, hogy egy modern „transzilvanizmusért” szálljak síkra, elsősorban a román nemzetiségű polgárokat megszólítva. A kulturális mozgalomként értelmezett transzilvanizmusnak van megfelelője a modern európai elképzelések szintjén. Meggyőződésem, hogy ez a koncepció, amely előbb-utóbb megvalósul, a „régiók Európája”.

A mai transzilvanista mozgalom gyerekcipőben jár és a gondolati alapokat lerakni igyekvő csoportokban (amelyek száma kevés) időnként többé-kevésbé hozzáértő emberek bukkannak fel. A Bakk Miklós professzor által szerkesztett bálványosi nyilatkozat tulajdonképpen az Erdélyi Demokratikus Liga megalakulásához vezető gondolatok újrafogalmazása. Hogy én hiszek-e ennek a mozgalomnak a sikerében? Világosan és egyértelműen válaszolok: igen, hiszek benne, ezért is tartozom a TEUS csoport alapító tagjai közé. Az esélyekről talán korai lenne beszélni. A jelenlegi politikai környezetben, amikor az erdélyiek két politikai csapásirány és két főváros közé szorultak, úgy vélem, hogy a mi egyetlen utunk az, amelynek végső célja a ma csupán politikai és adminisztratív koncepcióként létező régiók Európája, amelyben Erdélynek kétségtelenül helye van.

Vincze Zoltán:

Egy évszázad is eltelt már, mióta a helyi sajátosság, a regionális specifikum megmentéséért kiáltott Kós Károly két társával egyetemben, felhíván a figyelmet arra, hogy a transzilvanizmus megőrzéséért itt, helyben kell kiállni. Igen, a magyar regionalizmus óriása ő, aki a Kiáltó szóban az erdélyi magyarságot szólította fel helyben maradásra, az itt, Erdélyben való túlélésre, szervezkedésre, előrelépésre biztatván az embereket, a siránkozás, az önsajnálat romboló hatású bűnébe esett, háborút, hazát és jövőt veszített erdélyi magyarságot, amelynek jó része a megmenekülést az összeaszott Magyarországra való költözésben látta, az új határokon túl született, de Erdélyben dolgozó magyarok példáját követve ebben, akik nem akartak az új hatalomnak felesküdni, hanem inkább hazaköltöztek. Ugyanaz a Kós ez, aki néhány évvel korábban meghúzta a vészharangot, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy a románság felnőtt már oda, hogy nemzetként érezzen, hogy a románság szavát nem szabad semmibe venni, hogy jogaik kérését meg kell hallgatni. Mert a múlt század eleji románság, de már a XIX. századi Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană) tagjai – Ion Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuil Micu Klein, Gheorghe Șincai – is a helyben maradást látták megoldásként öntudatuk kiteljesedésében, nem szaladtak a határokon túlra a románságukat megélni.

Ezen elődök szavainak ereje ma is mérvadó sok ember számára, mert a transzilvanizmus ma is jelen van Erdélyben, a Kárpát-kanyaron belül élők számára, mert a transzilvanizmus napjainkra átmentett változatát az erdélyi románság nagy része is magáénak vallja, ezzel védekezvén a központosítás istenében hívő fővárosi vezetés ellen, amely a „provinciák” másodlagosságát hirdeti a történelmi régiók gazdasági kihasználása által. Jó példa erre Moldva, ahol arra kényszerültek, hogy egyesületekbe tömörülve hallassák hangjukat a nyugattal való autópálya-építés általi összekötés ügyáben. Létezik ugyan egy nem működő terv (az EU szemét kellett vele kiszúrni), amelyben az ország fejlesztési régiókra van felosztva. Ezen régiók határa a kommunisták által kitalált megyéken alapul. Olyan megyékről van szó, amelyek semmiképpen sem tartják be az időben kialakult mikrorégiókat, amelyek továbbra is elválasztják ezek lakóit egymástól. Sőt, az illető „fejlesztési régiók” továbbra is a központnak, a fővárosnak jelente(né)nek, továbbra is onnan várják, várnák a központi kasszába befolyt adó visszaosztását, semmit sem változtatva tulajdonképpen a jelenlegi helyzeten, továbbra is a helyi érdekeket részben vagy egyáltalán nem ismerő emberek kezéből várván a helyi érdekeket figyelembe vevő településvezetők a helyi érdekekre, szokásokra, ezek megerősítésére költendő összegeket.

Régiónk különlegessége egy hatalmas sokszínűség, egy olyan kulturális csoda, amely máshol nem létezik, tehát egyediek vagyunk. Még így is, hogy szászaink és svábjaink nagy része Németországba költözött, illetve az elmúlt rendszer eladta őket, zsidó testvéreink új hazát keresve Izraelbe menekültek. Azt szeretnénk, hogy a helyi specifikum ne vesszen el – szerencsénkre sokan dolgoznak már azon, hogy a még menthető elhagyatott épületeket tényleges tető alá hozzák, hiszen sokuk a bonchidai Bánffy kastély helyzetébe került, nem lévén oly szerencsések, mint a válaszúti „rokon”, ugyanakkor sok településen a helyi, népi sajátosságokat továbbvivő egyesületek léteznek. A TEUS (Transilvania Noastră – Erdélyünk – Unser Siebenbürgen) nevű egyesületen keresztül ismeretterjesztő előadásokat fogunk szervezni, ismert, kevésbé ismert és a nagy nyilvánosság előtt ismeretlen embereket akarunk megszólaltatni rövid videófelvételeken, akik a saját transzilvanizmusukról beszélnek. De ami szintén nagyon fontos, kapcsolatot létesítettünk és tartunk fent olyan emberekkel, akik Románia-szerte élnek és a saját régiójuk jellegzetességében látják a helybeli problémáik megoldását.

Országszerte léteznek olyan emberek, akik látják a központosított rendszer hátulütőit, a központi vezetők hibáit, amelyek nem léteznének, ha létezne egy leosztás. Hiszen mindenkor jobban tudja például a lózsárdi lakos, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy a településen álló régi malom ne menjen tönkre, hanem új tetőt kapjon az ócska, behorpadt, eső ellen nem védő helyébe, ehhez pedig a helyi kormányzat segítsége kell, nem a távoli pénzügyi központ leosztó, beleegyező fejbólintása. És ezt egy ernyőszervezet létrehozásával lehetne megoldani a mi régiónkban, amely összekötné a társadalmi, kulturális, pénzügyi stb. alapú egyesületeket, megkönnyítené az egymással való tárgyalást, egyezségek kiépítését. Itt kezdődne egy másik, mindenki számára előnyöket hozó, helyi szokásokat megerősítő, továbbvivő, helyi igényeket könnyen kielégítő élet.

Adrian Mărginean:

A transzilvanizmus tétje pontosan az, amire a korábbi próbálkozások is vonatkoztak és amikről a körkérdésben önök is írnak: Románia regionalizálása, decentralizálása. Miért nem sikerült eddig elérni ezeket a célokat? Nehéz megmondani! Bevallom, a korábbi megmozdulások egyikében sem vettem részt, ezért nem ismerem az eddigi kudarcok okait. Természetesen meg vagyunk győződve arról, hogy a tétnek ára is van. A költségeket befektetett szabadidőben, pénzben és munkában mérjük. Hogy sikeresek leszünk-e? Nem tudom! De megpróbáljuk. Közös megegyezés alapján meghatároztuk a stratégiát, amely különbözik más, korábbi mozgalmakétól (lásd az Erdélyi Demokratikus Ligát), amelyeket önök nem említenek a körkérdésben, viszont hozzátették a magukét ehhez a „kísérlethez”.

Mi úgy gondoljuk, hogy van esélye! Egy kudarcra ítélt projektbe nem fektetnénk bele ekkora lelkesedést. Véleményem szerint, a jelenlegi társadalmi kontextus kedvez nekünk, továbbá sokkal inkább idomul a kezdeményezésünkhöz, mint ezelőtt 10 évvel. Mindenesetre, az említett változásokat óhajtó emberek száma nő, és azt is érdekes megfigyelni, hogy nem csak Erdélyben, de például Moldvában is.

Ami a politikai környezetet illeti, úgy gondolom, addig nem lesz kedvező, amíg a román csúcspolitikában olyan emberek és gondolatok forognak, akik és amelyek az elmúlt 33 évben jellemzőek voltak. A mi elképzelésünk az, hogy egyre több állampolgárt meggyőzzünk a változás kedvező hatásairól, mert szavazataikkal ők befolyásolhatják Románia politikai vezetését.

Ami a gazdasági környezetet illeti, nem tudom, mennyire kedvező számunkra. Olyan időket élünk, amikor az emberek ingerlékenyek, érzékenyek a mindennapi problémákra, így kevésbé figyelnek arra, hogy „mi lesz”, de ez nem akadályoz meg bennünket a próbálkozásban.

Kulturális szempontból talán nem is kellene említenem: Erdély a közép-európai kultúra része, sok erdélyi nem azonosul az országos média minden csatornáján időnként agresszív módon közvetített levantei kultúrával.