„Semmi – de élve” – Zalán Tibor költő mesélt arról Kolozsváron, miért nem író

Egy nagy hantás ez a Zalán Tibor, de az biztos, hogy költő. Legalábbis ezt mondta magáról, amikor Soós Amália rákérdezett a kolozsvári Vallásszabadság Házában, hogy ha már regényt is ír, színházi szövegeket is ír, meg verset is, akkor minek tartja magát. Ő egy költő – akinek szabad hantásnak lenni, hiszen már Arany is megmondta, hogy a költő az hazudjon,

ám Zalán épp egy régi hantázása miatt kényszerült végül egész életében regényt írni.

Fiatalkorában ugyanis készült vele egy interjú, és arra a kérdésre, hogy min dolgozik éppen, szégyellte azt válaszolni, hogy verseket ír, így azt füllentette, hogy regényt ír éppen Papírváros címmel. Aztán elkezdték kérdezgetni, hogy hol a regény. Így aztán meg kellett írni, ráadásul időközben költőnk még azt is befüllentette a szűkülő irodalmi köztudatba, hogy ez egy ötkötetes regényfolyam lesz ám a vállalkozás, nem csak egy akármilyen regényecske. Az ötből négyet már megírt, mind a négy meg is jelent, már csak az ötödik könyv adósságának terhe nyomja a Zalán Tibor vállát. Ennek kapcsán elmeséli, hogy tavaly már volt egy jó kis első mondata az regényfolyam záródarabjához,

ám az időközben elveszett,

így egyelőre tanácstalan. Különben az első sorok a költészetében is fontosak, elmondja például, hogy ha egy vers első sora megvan, akkor az nagyjából hozza magával a többit, és ha a végén már nem jön új sor, akkor kész van a vers. Ez a rövid változat. A hosszabb változat az, hogy addig foglalkozik egy szöveggel, amíg az foglalkoztatja, amíg érdekli, amikor már nem tud vele kezdeni semmit, akkor késznek nyilvánítja. Ám, hogy az örök befejezetlenséget érzékeltesse,

soha nem tesz a versei végére pontot,

még akkor sem, ha egyébként használt központozást a versben. Szóval Zalán Tibor egy önbevallott alanyi költő, aki ráadásul nem akarna lenni semmi, bár erről a semmiről majd később lesz szó. Alanyi költőként érkezett Kolozsvárra is, miután a Petőfi-bicentenárium apropóján a Kárpát-medencét rovó Petőfi Irodalmi Karaván egyik fellépőjeként már amúgy is az országban járt, a Helikon által szervezett esten pedig elsősorban A lovak reggelije című legújabb verseskötetét mutatta be.

Melyből kiderül például, hogy a költő mackónadrágban is költő.

A vers hátteréről is mesél a szerző, kiderül, hogy egyszer nagyon megkívánta a vaníliás szívet (süti), el is indult érte mackónadrágban a pékségbe, de közben eszébe jutott, hogy mi lesz, ha ismerőssel fut össze. A mentőötlet adta magát: a költő mackónadrágban is költő. Vers is lett belőle, sőt sorozat. Különben régen Zalán Tibor költőnek is szeretett látszani, így történt az, hogy hosszú fekete kabátban, fekete csizmában, fekete kalapban rótta az utcákat egyik kezében lecsókolbásszal, a másikban meg nem értettem mivel, hogy biztosan lássa mindenki: itt egy költő halad el éppen. Úgy is nevezték: a népies Kassák. Ám elárulta a népies vonalat, átcsapott az igazi avantgárdba, aztán onnan is tovább haladt, és még ma is folyton új dolgokkal kísérletezik, legutóbb például felező szonetteket írt, ebben a formában találta meg ideig-óráig az alkotói biztonságot,

ám aztán decemberben a felező szonettektől is végképp elment a kedve,

elhatározta, hogy olyat sem ír többet. Most áll, és várja a következő formát, hátha lesz még, ami megragadja. Az már rég nem fontos ugyanis neki, hogy miről ír, sokkal fontosabb, hogy miben, mármint milyen formában. Ha nem jön több ilyen forma, akkor megírja az ötödik Papírvárost, aztán felnyalábolja az öt vaskos kötetet, elmegy velük egy szigetre, és elolvassa végre, hogy mit is írt harmincnemtudoménhány év alatt. A Papírváros főhőse különben egy alkoholista, lecsúszott, szoknyapecér, pernahajder rohadt állat, így nem kimondottan imponált a szerzőnek, amikor egy helyen azt olvasta, hogy hamarosan érkezik Zalán Tibor önéletrajzi sorozatának következő darabja.

Nem önéletrajzi, fiktív.

Olyannyira, hogy a regényfolyam elején még íróként indul, ám egyszer csak váratlanul építész lesz az illető főhősből, és hogy ne kelljen az egészet átjavítani, a furfangos szerző beilleszt a regénybe egy esszét, amiben megmagyarázza a foglalkozásbeli változás mögötti szerzői irányelveket. A könyvet menten a posztmodern irodalomhoz csapják, még meg is dicséri a szakma a lusta szerző mentőesszéjét. Random idézet a jegyzetfüzetemből:

„menj az anyádba, oszt értelmezd azt”

– ezt a verseit nem értő kritikusoknak üzeni a szerző, hozzátéve, hogy ő sem érti, a verset egyébként sem értelmezni kell. Ez már egészen érdekes költői profil, ha összevetjük az iménti formafüggő résszel, még a végén megveszem a kötetet. A fordításokról is szó volt még a végén, arról is, hogy hamarosan megjelenik egy román nyelvű kötetben az egyik hosszúverse Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című versének román fordításával együtt, ami számára nagy öröm. Arról is, hogy nemrégiben két koreai költő verseit is lefordította, méghozzá az eredeti, és az angol verziók alapján, fordítóprogramok segítségével, meg arról is, hogy francia nyelven is megjelenik hamarosan könyve. És akkor ígértem, hogy lesz még szó a semmiről. Zalán Tibor ugyanis unja már a versírást, meg a kötetek utáni rohangálást, ezért is szeretne már elvonulni a szigetre a saját regényeivel. Mert ott végre az lehetne, ami szeretne lenni: semmi – de élve.