// 2026. szeptember 26., szombat // Jusztina

Újévi fülbevaló: mutatjuk, mit is volt érdemes hallgatni 2019-ben

// HIRDETÉS

A Főtér munkatársai bedobták a közösbe múlt évi kedvenceiket, s szerencsére nagyon eklektikus kis gyűjtemény született, jobbnál jobb dalokkal. Mi több, egy erdélyi zenekar is helyet kapott a listán!

Michael Kiwanuka: KIWANUKA

Michael Kiwanuka idei albumáról sokat elárul, hogy címe nemes egyszerűséggel: KIWANUKA. Albumával szokatlanul feltárulkozó, letisztult, olykor mellbevágó dalszövegekkel és hangzással nyújt betekintést a Kiwanuka-univerzumba. Nagy munka van benne, nem véletlen tehát, hogy a zenekritikusok is nagyra értékelték, sőt, az évtized egyik legjobb albumának kiáltották ki. Miatta megkedveltük újra a szerelmes soul-dalokat. (Timi)

The Qualitons: Kexek

A budapesti zenekar előtt már az Amerikai Egyesült Államokban is kalapot emeltek, a tavalyi lemezük (Echoes Calling) és remek erdélyi koncertjeik óta pedig úgy szoktuk őket emlegetni, hogy talán ez a legjobb banda ma Magyarországon. Új kiadványukkal az ötven évvel ezelőtt alakult, rövid ideig működő Kex zenekar előtt tisztelegnek. Öt feldolgozásról van szó, de egyik jobb, mint a másik, nehezen tudtunk választani.  (Csaba)

Thom Yorke: ANIMA

A Radiohead frontemberének a nyár közepén jelent meg a harmadik szólólemeze, melynek (ezúttal sincs) semmi köze az „anyazenekar” által képviselt zenei világhoz. Első hallásra nehezen befogadható lemez született, rideg, elidegenítő szintetizátor-szólamokkal, agyoneffektezett vokálokkal és (többnyire) táncolható tört ütemekkel. A legjobb az egészben az, hogy amilyen távolságtartónak és hűvösnek tűnik, épp annyira izgalmas és emberi. (Csaba)

The Neal Morse Band: The Great Adventure

Neal Morse nevét soha nem halljuk a rádióban, pedig ő a világ egyik legjobb élő zenésze. Nem fogom most hosszasan sorolni munkásságának mérföldköveit, egyébként is, nagyjából minden, amit kiad a kezéből, mérföldkőnek tekinthető, főleg ha napjaink lagymatag mainstream zenei világa felől nézzük. Morse zenéje a progresszív rocknak nem is egyik csúcsa, hanem egy külön hegyvonulata. Azon túl, hogy a több hangszeren játszó és énekelő pasas egy őstehetség és igen jó érzékkel gyűjti maga köré a különböző projektjeihez a világ hozzá hasonló zenei fároszait (hogy most csak Mike Portnoy-t és Steve Morse-ot említsük), nem győzi ontani magából a (koncept)albumokat, telis tele hatalmas dallamokkal, monumentális vokálokkal, sűrű zenei szövetekkel. A The Great Adventure ott folytatja, ahol az előző konceptlemez, a The Similitude Of A Dream 2016-ban abbahagyta és ezzel sem lehet betelni, annyira hallgattatja magát. Igen jó minőségű zene ez, otthoni hallgatásra, hosszú és magányos autózásokhoz kiváló. (Sanyi)

Status Quo: Backbone

Amikor Rick Parfitt 2016-ban meghalt, nem lepődtem volna meg, ha a Status Quo megszűnik, mivel logikusnak tűnt, hogy gitáros cimborája nélkül Francis Rossi bármekkora frontembersége ellenére nem tudja sínen tartani a brit rockzene legvidámabb csapatát. Aztán lám, mégis kijött idén a Backbone című album. És az a helyzet, hogy van benne anyag rendesen. Tudjuk persze, a Status Quo olyan, mint az AC/DC, senki nem azt várja tőlük, hogy lemezről lemezre új zenei műfajokat találjanak ki, viszont azt, amit a 60-as évektől kezdve művelnek, ahhoz nagyon értenek. A Backbone a házibulik kötelező kelléke, ami általában a többedik pohár valami után kerül elő, amikor könnyebben mozdul a láb és gyorsul a vér az erekben. Erre a zenére a szomszéd is leteszi a rendőrséghívó telefont és feljön bulizni. (Sanyi)

Nick Cave and the Bad Seeds: Ghosteen

Először nem szerettem ezt az albumot, nem is bírtam egyhuzamban végighallgatni. Nick Cave előző lemeze, a szintén gyászmunka nyomait őrző, zenei és szövegvilágát, továbbá rendkívül súlyos atmoszféráját tekintve az életmű legjobb alkotásai közé tartozó Skeleton Tree után a Ghosteen (ha az eredeti cím szójátékához hűek akarunk maradni: Kamaszellem) olyan utánlövésnek tűnt, amely témáját és hangulatát illetően nem hoz túl sok újat a korábbi albumhoz képest, viszont nélkülözi annak legfőbb – elsősorban muzikális – erényeit. Aztán egy hajnali órán, sokadik nekifutásra, egyszeriben készen állt minden a felismeréshez: ezen a zeneileg minimalista, már-már monoton, valószínűtlenül csendes utazáson az ausztrál mesternek sikerül úgy rángatnia végig a halál árnyékának völgyén bennünket, hogy por és hamu marad utánunk. Bár vannak kiemelkedő pillanatai – a Bright Horses-t például képes lennék végtelen üzemmódra állítani –, lehetőleg megállás nélkül érdemes végighallgatni az egész anyagot, többször is, ha azt akarjuk, hogy igazán magába vonzzon a világa. (Attila)

Chrysta Bell: Feels Like Love

Az elmúlt év egyik maradandó zenei élménye volt Chrysta Bell kolozsvári koncertje, amelynek törzsanyagát az új album dalai szolgáltatták. A varázslatos texasi énekesnőhöz leginkább a „David Lynch múzsája” jelzős szerkezet tapadt hozzá, nem alaptalanul, hiszen első két albuma a rendezőzsenivel együttműködésben készült, ő maga pedig a Twin Peaks harmadik évadának egyik fontos mellékszerepét, Tammy ügynök karakterét alakította. És bár Chrysta Bellt hallgatni valóban olyan, mint hajnalfelé üldögélni a legendás sorozat vendégfogadójának álomvilágában, a Feels Like Love az előzőekhez képest helyenként feszegeti a vele kapcsolatban hangoztatott „dream pop” műfajának kereteit. Egyszerre éteri és érzéki romanticizmusa sosem válik szirupossá – még az olyan álomszerűen szép darabokban sem, mint a Time Never Dies vagy a Blue Rose –, mindig kizökkenti valami nyugtalanító, nyomasztó, sötét titokzatosság: a Chrysta Bell-mágia lényege. (Attila)

Lana del Rey: Norman Fucking Rockwell

Bár a listánkon szintén helyet kapó Chrysta Bellt szokták Lana del Reyhez hasonlítani, a dolog inkább fordítva áll, már ha mindenképp hasonlítgatni támad kedvünk: kicsit úgy aránylanak ők egymáshoz, mint a Laibach és a Rammstein, magyarán Lana del Rey a tömegízlés Chrysta Bellje. Nincs nyugtalanító, kizökkentő elem, ez pont az, aminek látszik: élveteg vintage retróromantika, amivel milliók tudnak azonosulni, bár a műfaj – vállalt szentimentalizmusa ellenére – eleve megköveteli az idézőjeleket, csak hát a Lana-jelenség furmányossága épp abban áll, hogy még a mesterkéltsége is őszintének hat. A Norman Fucking Rockwell pedig, két, kicsit billegő album után, ismét egy nagyon erős anyag. Igen, anyag, minden értelemben. (Attila)

The National: I Am Easy To Find

Nem vagyok egy rajongó alkat. Főleg nem az az elvakult fajta, aki bárhova követi kedvencét, de a The National nevű amerikai bandát követem egy ideje. És most úgy ajánlom az idén tavasszal megjelent nyolcadik, I Am Easy To Find című lemezüket, hogy tkp. nem is ez a kedvencem. Viszont gyönyörű, egyes részleteiben kimondottan megható, és minden részletében gondosan és ízlésesen kimunkált. Az ízléses jelző talán a legfontosabb a munkásságukkal kapcsolatban. Mert igaz ugyan, hogy a – nemcsak a dalszövegeiben – látványosan szorongó frontember, Matt Berninger felemás karizmájára, zömében válságkezelő szövegeire és zaklatott baritonjára (no meg a koncertek közbeni eszelős, részeg kirohanásaira) építkezik az egész produkció, nyilván nem működne az egész a Dessner-ikrek (Aaron és Bryce – utóbbi talán fontosabb) elképesztően kifinomult zenéje nélkül. Pedig tulajdonképpen semmi rendkívülit nem csinálnak, nem fedeznek fel új skálákat, ugyanazokat az alapakkordokat használják, mint a legtöbb popzenekar, csak éppen minden hang a helyén van, semmiből sincs túl sok. A legújabb lemez ráadásul nagyon is elrugaszkodik az eddig megszokott hangzásvilágtól, nemcsak hangszerelésében, de abban is, hogy Matt kissé háttérbe húzódik: tele van a lemez érdekes és gyönyörű női hangokkal. És hát nem beszélhetünk úgy erről a lemezről, hogy ne említenénk meg Mike Mills kisfilmjét, hiszen a két alkotás szoros szimbiózisban született: Mills kapott a fiúktól pár dalvázlatot, amire felépítette az egy nő életét fényképalbumszerűen és rendkívül költőien bemutató filmjét – Alicia Vikander leírhatatlanul fantasztikus alakításával –, a film pedig visszahatott a zenekarra, új dalokat inspirálva, és arra ösztönözve őket, hogy egy szép, kerek munkát tegyenek le az asztalra. Egyfajta művészi hitvallás. Szép munka. (Edgár)

FUNKorporation: Kronikl

Kereken nyolc évet kellett várni a kolozsvári bázisú funkerek első nagylemezére, amely nagyjából összefoglalja mindazt, amiért ez a zenekar a fesztiválok kedvence lett az elmúlt években. Kiváló zenészek munkája a Kronikl, melyet büszkén lehet majd mutogatni a külföldi ismerősöknek (is)!  (Csaba)

// HIRDETÉS
Különvélemény

Kovács Ioan panaszai homokvárakról, politikáról, Bolojanról és a vízről, ami nincs ingyen

Varga László Edgár

Kovács Ioan 65 éves kolozsvári, Monostor negyedi lakos. Szerkesztőségünkhöz eljuttatott olvasói levelét teljes terjedelmében közöljük. (PAMFLET)

Mire megoldás az, ha letiltjuk egymást a Facebookon?

Fall Sándor

Amikor a másik elképzelései nem illeszkednek a narratívánkba, onnantól kezdve nem ismerjük meg az utcán.

// HIRDETÉS
Nagyítás

„Ne tapogasson engem, Groza úr!”

Sólyom István

Tudták, hogy 2Petru Groza egyszer a szőnyegen csúszva, Joszif Sztálint simogatva esedezett kegyelemért? Kun Miklós történész KMN-es előadásán jártunk.

 

„Nincsen rózsa Teiuș nélkül” – történetek az egykori cenzúráról az erdélyi magyar nyilvánosságban

Sánta Miriám

Rezsimek jöttek-mentek Romániában a huszadik század alatt, és mindegyikben az volt a közös, hogy működött alatta valamilyen cenzúra.

// HIRDETÉS
// ez is érdekelheti
Olguța, Boc, Băsescu, az idegengyűlölet és a 2000 éve tartó 108 év
Főtér

Olguța, Boc, Băsescu, az idegengyűlölet és a 2000 éve tartó 108 év

Úgy tűnik, a nehéz időkben az egyébként demokratának, európainak vagy egyszerűen jól neveltnek tűnő román vezetők idegengyűlölővé válnak. Ennél az alakváltós politikai játéknál az AUR vérnackósága is jobb.

„Itt Románia van, nem Magyarország!” Az AUR honatyája magyarul is kirohant az anyanyelvhasználat bővítése ellen
Krónika

„Itt Románia van, nem Magyarország!” Az AUR honatyája magyarul is kirohant az anyanyelvhasználat bővítése ellen

Heves vita alakult ki a képviselőházban az RMDSZ és az AUR képviselői között arról a törvénytervezetről, amely szerint a kisebbségeknek joguk van használni a közigazgatásban az anyanyelvüket azokon a településen is, ahol arányuk 20 százalék alá csökken.

A Fotógróf
Főtér

A Fotógróf

Túlzok, persze, amikor azt mondom: amit a múlt század második felében Szabó Tamás kolozsvári fotóművész nem látott, azt nem volt érdemes látni. De nem túlzok, amikor azt mondom: mindent látott, amit fontos volt látni.

Betört a csíkzsögödi autóbontóba, tört-zúzott, majd elkötött egy autót – keresi a rendőrség
Székelyhon

Betört a csíkzsögödi autóbontóba, tört-zúzott, majd elkötött egy autót – keresi a rendőrség

Egy órán át garázdálkodott egy ismeretlen elkövető a csíkzsögödi MCRacing autóbontó udvarán: autószállítókat tört össze, járműveket rongált meg, áttörte a kerítést, majd egy forgalomból kivont autóval hajtott el.

Októbertől jön az új útdíjfizetési rendszer, sokaknak okozhat majd fejfájást
Krónika

Októbertől jön az új útdíjfizetési rendszer, sokaknak okozhat majd fejfájást

Ha minden a tervek szerint halad, október elsejétől hatályba lép az új díjszabási rendszer a romániai országutak használatára vonatkozóan.

Legtöbb településen drágább lesz a hulladékszállítási díj
Székelyhon

Legtöbb településen drágább lesz a hulladékszállítási díj

Emelkedik a hulladékszállítás díja a legtöbb hargitai településen az új hulladékgazdálkodási rendszer decemberi bevezetésével. Gyergyó térségében lehet a legnagyobb a drágulás, de Csíkban és Udvarhelyszéken is többen magasabb költségekre számíthatnak.

// még több főtér.ro
Különvélemény

Kovács Ioan panaszai homokvárakról, politikáról, Bolojanról és a vízről, ami nincs ingyen

Varga László Edgár

Kovács Ioan 65 éves kolozsvári, Monostor negyedi lakos. Szerkesztőségünkhöz eljuttatott olvasói levelét teljes terjedelmében közöljük. (PAMFLET)

Mire megoldás az, ha letiltjuk egymást a Facebookon?

Fall Sándor

Amikor a másik elképzelései nem illeszkednek a narratívánkba, onnantól kezdve nem ismerjük meg az utcán.

// HIRDETÉS
Nagyítás

„Ne tapogasson engem, Groza úr!”

Sólyom István

Tudták, hogy 2Petru Groza egyszer a szőnyegen csúszva, Joszif Sztálint simogatva esedezett kegyelemért? Kun Miklós történész KMN-es előadásán jártunk.

 

„Nincsen rózsa Teiuș nélkül” – történetek az egykori cenzúráról az erdélyi magyar nyilvánosságban

Sánta Miriám

Rezsimek jöttek-mentek Romániában a huszadik század alatt, és mindegyikben az volt a közös, hogy működött alatta valamilyen cenzúra.

// HIRDETÉS