Gendereszme és sportszellem (nem) véletlen találkozása az olimpiai boncasztalon
// HIRDETÉS
A „polgárpukkasztó” gall gloire fővárosában zajlanak már az olimpiai játékok. Teljesen avítt, hagyományos, retrográd módon, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és sportszerűség jegyében. Igaz, volt egy divatos, hagyományromboló, progresszív megnyitó ünnepség is. Ahol a gendereszme nekifutott a sportszellemnek. Nem véletlenül. És nem is a legapolitikusabb módon.
Szeretem az olimpiát. Pontosabban, a nyárit. (A télihez nincs sok közöm: a tél hideg, nedves, csúszós, azt az ablakból szeretem nézni – de örvendek, hogy a téli olimpiának is sok rajongója van.) Annak idején úsztam, atletizáltam, vízipólóztam, vívtam. És persze, van ez a retrográd dolog: a családi hagyomány. Gyerekkorom egyik ismétlődő emléke, hogy ha olimpiai év volt, biztos a játékok idején ment a család az apai szülővárosba, Nagyváradra (1976, 1980, 1984, 1988, 1992). Mert ott volt magyar tévé, lehetett nézni az olimpiát magyar kommentárral, aztán ott voltak a régi cimborák, akik ismerték apámat s nagyapámat. Nagyapám kalapgyáros volt, vívóbajnok és edző. Többek közt apámat is abriktolta a vívóteremben. Akiből szintén sokszoros bajnok lett, mi több,
1952-ben részt vett a helsinki nyári olimpiai játékokon, a román kardcsapat tagjaként.
Apám nem nyert érmet
" target="_blank" rel="noopener">Helsinkiben. Viszont olyan történeteket mesélt, amelyek ma is rezegnek a lelkemben.
A helsinki (román) olimpiai vívóválogatott. Apám, Szántay János, az álló sorban jobbról a második. Fotó forrása: Krónika.
Például: az igazán progresszív kommunista blokk, a Szovjetunióval az élen kerek perec visszautasította, hogy a retrográd nyugatiakkal együtt tespedjen az olimpiai faluban. A keleti barakk kikövetelt magának egy gettót Helsinki mellett, egy szigeten. Hogy jól el legyen szigetelve a rothadó burzsoá szellemtől és romlatlanul őrizgethesse a haladó eszméket. Ezen belül persze a „románok” (például Uray Zoltán, id. Guráth Béla és apám, többek között) élvezték a saját, megkülönböztetett státuszukat. A vívókat egy kedves szekus kísérte. Szó szerint mindenhova. Apám azt mesélte, hogy egy szobában aludtak, és a jóembernek iszonyú büdös volt a lába. Na és akkor apám odatette a szekust mosdani és mosni: addig be nem fekhetett az ágyba, amíg nem volt tiszta a lába meg a zoknija.
Egy másik sztori: az egyik nap a vidám és progresszív gettóban sétáltak (sarkukban a szekussal), amikor
egyszer csak szembejött velük… az Aranycsapat.
(A helsinki olimpiai aranyérmes
" target="_blank" rel="noopener">focicsapat, az.) Apámnak akkor is jó nagy szája volt, nyomta a sódert, hogy a sarok mögött is hallotta bárki. És Puskás Öcsi odaszólt nekik: srácok, ti tudtok magyarul? Mert hogy piros-sárga-kékkel jelölt hivatalos ruhát viseltek a „románok”. Mire apám valami olyasmit mondott, hogy attól még magyarok vagyunk, mert Romániában élünk. Juj, hallgass te, hát itt a szekus, ne dumálj. Eh, nem kell beszarni, nevetett Puskás Öcsi.
Szóval, az olimpianézés a fentiek alapján gyakorlatilag egészen fiatal korom óta velem élt, velem nőtt. Soha nem felejtem el például Növényi Norbert moszkvai aranyérmes mérkőzését, amikor simán megverte román ellenfelét, aztán mint egy gyerek, megpuszilta a bírót, az ellenfelet, az ellenfél edzőjét, akinek a nyakába is ugrott. De nem tudom elfeledni Egerszegi Krisztina
" target="_blank" rel="noopener">Michael Phelps úszásait, Usain Bolt, nem is tudom, félisteni
" target="_blank" rel="noopener">repüléseit a 100 métereseken, a másik végen pedig Ericet (Eric Moussambani Egyenlítői Guinea versenyzője volt), a 2000-es sydney-i olimpia
" target="_blank" rel="noopener">angolnáját sem, aki olyan rosszul úszott, hogy az végül többet ért neki, mint egy olimpiai arany. És persze,
nevetett a világ, de egész retrográd módon nem lett belőle diszkriminációs hisztéria,
rasszista huhogókórus sem verte fel az ausztrál nagyváros éjszakai csendjét. Nem az úszni nem tudó úszón nevetett a világ, hanem vele, miközben mindenki kidrukkolta a lelkét, hogy valamiképpen elérje a medence falát.
A hivatalos megnyitó (és záró) ünnepségeket viszont mindig is untam, noha megértettem, hogy hozzátartoznak az olimpiához, mint békegalambhoz a szárnyak. (Voltak azért remek pillanatok: például James Bond, azaz Daniel Craig és Őfelsége, a Királynő közös
" target="_blank" rel="noopener">performansza a 2012-es londoni olimpia megnyitóján, vagy Eric Idle ikonikus
" target="_blank" rel="noopener">Brian-dala a záróünnepségen, tudják: mindig nézzük az élet napfényes oldalát… mennyire brit és mennyire menő volt, ráadásul anélkül, hogy bármit is letagadtak volna a csúnya és retrográd brit kultúrából. Jó, azóta ott is progresszált a helyzet.) Mert ilyenkor szokott elhangzani, hogy az olimpia a béke idejét hozza el, az olimpián nem feltétlenül a győzelem, hanem a részvétel a lényeg… és egyéb magasztos olimpiai eszmék. Például az is, hogy
az olimpia nem a politikáról szól. Mert abból mindig csak baj van.
Ugye, az 1936-os berlini olimpiát egészen hidegrázós módon kisajátította a hivatalos náci diskurzus. (Aki nem hiszi, nézze meg Leni Riefenstahl
" target="_blank" rel="noopener">Olimpia című dokumentumfilmjét.) Aztán az is emlékezetes, amikor az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin terrorista csoport nyolc tagja túszul ejtett 11 zsidó sportolót, a német rendőrség roppant amatőr mentési kísérlete során aztán az összes túsz, továbbá öt terrorista és egy rendőr is
" target="_blank" rel="noopener">meghalt. De politika lüktetett az 1980-as moszkvai, illetve az 1984-es Los Angeles-i csonka olimpiák kulisszái mögött is: a hidegháborús időkben a komcsikhoz a fejlett Nyugat, a rothadó burzsoákhoz a haladó barakk tagországai nem mentek el, a béke nevében, nyilván.
Most pedig itt van ez a 2024-es párizsi ötkarikás játéksorozat. Ugye, az olimpia egyik alapvető ideája, hogy olyankor hallgatnak a fegyverek. Vagyis a játékok idejére abbahagyják a felek a csatározást. Így volt ez az ókori görög olimpiák idején, legalábbis ezt tartja a legenda.
A modern olimpiák történetében inkább fordítva történt: amikor háború volt, nem volt olimpia.
Az 1916-os nyári olimpia az I., az 1940-es helsinki és az 1944-es londoni nyári olimpiák a II. világháború miatt maradtak el (utóbbi két esetben a téli olimpiák is mentek a levesbe). Most is van háború: Oroszország 2022 februárjában lerohanta Ukrajnát, az invázió azóta is tart. Az olimpia nem maradt el, a fegyverszünet viszont igen (ennyit az olimpiai békéről), no és a hivatalos orosz és belarusz csapatokat kitiltották. Tehát a politika ezen az olimpián is jelen van. Mondjuk, egy háború komoly dolog. Emberek halnak meg a frontokon, naponta. Családok válnak földönfutóvá. Gyermekek árvává. Ilyen alapon bizonyos értelemben meg tudom érteni az elutasító hozzáállást az oroszokkal és belaruszokkal szemben. Bár nyilván nem az orosz sportolók rendelték el az offenzívát, és nem a belarusz sportolók lőnek a fronton. Amit viszont sehogy sem tudok megérteni: mi köze van a transzokat, drag queeneket, melegeket felvonultató párizsi performansznak a sporthoz? Vagy a művészethez? Tudják, a párizsi olimpia ünnepélyes megnyitójára gondolok, amelyről az elmúlt napokban jaj, de sokan és sokat beszéltek. Az tény, hogy ez a Thomas Jolly nevű színházi rendező és csapata igazán forradalmi módon megváltoztatta az olimpiai megnyitóünnepségek unalmas ceremóniáját. Tényleg, rendkívül progresszív, formabontó és újító akció volt ez. Először is: Jolly kukázta a hagyományos helyszínt, a stadiont. A megnyitó színpada Párizs maga lett. Ami a maga nemében remek. Aztán: a produkciónak sok köze nem volt a sporthoz. (Ami bizonyos értelemben logikus, hiszen ha a jóember kivitte a performanszt a stadionból az utcára, na, ott már gyakorlatilag bármiről szónokolhatott.) A megaperformansz 11 stációja során állítólag a francia történelem és kultúra nagyságát mutatták be. Például Mária Antónia, az utolsó francia királynő levágott feje
" target="_blank" rel="noopener">dalra fakadt, ami önmagában valóban bizarr, de mondjuk, a Re-animátor cím horrorfilm ismeretében már nem is annyira forradalmi aktus, hacsak abban nem, hogy emlékezteti a nézőt: Mária Antónia halálával vette kezdetét annak idején a jakobinus terror vagy diktatúra, ahogy tetszik. De voltak ott arany nőszobrok (feminista gesztusként), szerelem
(nyilván mindenféle szerelem, kis túlzással csak a kecskebaszás maradt ki, ami szomorú, mert most feltehetőleg a világ összes kecskebaszója kirekesztettnek érzi magát),
divat, Európai Unió, Marseillaise, Minyonok (nem vicc, viszont rejtély, hiszen a Gru című animációs filmben szereplő apró lények hímneműek, viszont a hírek szerint nem melegek), klímaszorongás (amit a Szajna vízének minősége némileg indokol is), John Lennon meg az ő Imagine-je, szóval volt ott minden. Ja,
" target="_blank" rel="noopener">melegek, drag queenek, transzok is (a szenzációs részlet 2 óra 29 perc 45 másodpercnél kezdődik). Talán nem mellékes apróság: a performansz főrendezője, Thomas Jolly is meleg. Aki azt mondta, ő nem akart senkit megbántani, csak inkluzívan toleráns. És hogy a Leonardo da Vinci Az utolsó vacsorájára emlékeztető transz-drag-élőkép nem is Leonardo híres képét karikírozta. Hanem egy bizonyos Jan Hermansz van Bijlert nevű holland festő alkotásából, az Istenek ünnepéből indul ki. Pikáns részlet: az ominózus kép alkotója Az utolsó vacsorát karikírozta, tehát csak bűzlik valami a kréta körül. Másik pikáns apróság: ugyan mióta kell valakinek filozófusnak, művészettörténésznek lennie ahhoz, hogy egy több milliárd emberhez szóló tömegrendezvényt, mint az olimpiai megnyitó, értelmezni tudjon?
Oké, tehát: mi köze a transz-drag-meleg performansznak a sporthoz? Fogalmam sincs. Mert azok a transzok, egyéb lénytársak nem sportolnak. Hanem vonaglanak. Jó, ez is egy sport, emelheti szavát rögtön egy profi vonaglóbajnok, de amit mondani szeretnék: az említett lénytársaknak pont annyira van drámai funkciójuk a nagy összképben, mint a sok-sok haladó film és sorozat meleg és egyéb szexuálidentitású karaktereinek.
Azért vannak ott, mert ott kell lenniük, így diktálja az inkluzív tolerancia-elv.
Képzeljük el fordítva. Mondjuk, a Brian élete című remek Jézus-szatírában egyszer csak felbukkan Sebastian Coe későbbi olimpiai bajnok atléta és… fut. Mert futni jó! (Mondjuk, ezt még el tudom képzelni, hiszen a Monthy Python annyira abszurd volt...) Vagy a maga korában botrányos Viridiana című Luis Buñuel-film
" target="_blank" rel="noopener">koldus-nagyjelenetében (ott is a Leonardo-féle Utolsó vacsora kerül villára) váratlanul feltűnne Emil Zatopek olimpiai bajnok hosszútávfutó és bokajátékozni kezdene az asztal körül. Elképzelhetjük, de hiába. Az említett filmekben ez nem fordul elő. Az említett filmek művészi produktumok. Nincs bennük sport, mert nem indokolt. A párizsi olimpia megnyitó performansza is bizonyos értelemben művészi produktum. Nincs köze a sporthoz. Ezt ugyan lehet forradalmi újításnak nevezni (értsd, egy világraszóló sporteseményt olyan művészi produktummal megnyitni, amelynek semmi köze a sporteseményhez, a mindenféle politikai és ideológiai irályokhoz viszont annál több), de kicsit hamisan cseng. Hogy miért? Hát épp a „polgárpukkasztás” miatt, ami állítólag rejlik benne. A polgárpukkasztó aktusok általában az undergrundból érkeznek, a föld alatti(nak tekintett) szubkultúrák valamelyikéből. Logikus, nem? Valakik, valahol azt gondolják, menjen a francba a jól fésült, jó fizetéssel rendelkező polgári kontextus, és ők majd a maguk nyers erejéből (és semmi támogatásból) jól bemutatnak neki. Na de
miféle polgárpukkasztás az, amit több millió euróból készít egy olyan alkotó, aki pont a kurrens, Jónak kikiáltott politikai mainstream ideológiáit leheli a tömegek elé?
Jó a transz, jó a drag, jók a mindenféle lénytársak, ez folyik minden kurrens politikai mainstream csapból, ha az illető csap a Jó oldalon áll. Ha nem, akkor maradi, náci, rasszista és haljon ki. Hol van itt a polgárpukkasztás, kérdem halkan. Nos: sehol.
Még csak annyit: ha egyszer a NOB (Nemzeti Olimpiai Bizottság) elvrendszerének 11. pontjában az van, hogy a NOB ellenáll a sportra és a sportolókra vonatkozó bármely politikai visszaéléssel szemben, akkor ez a nyíltan és felvállaltan politikai jellegű performansz (hogy mennyire művészi, ebbe a parttalan vitába nem mennék bele) mennyire is megy szembe mindennel, amiről az olimpia szellemisége szól? A válasz, úgy tűnik, az önmagát olimpiai bajnok asztaliteniszezőként identifikáló kutyát se érdekli. Ami fontos: a társadalom haladó mérnökeinek ideológiáit terjeszteni. Nem baj, ha köze nincs a sporthoz. Nem baj, ha köze nincs semmihez.
Meg kell mutatni ezeknek a retrográd, maradi, rasszista náciknak, hogy mi a helyes.
Erre mit mondhat a retrográd, maradi, rasszista, náci olimpia-rajongó, mint amilyen én is vagyok. A jövőben nem nézi meg a gendereszme és sportszellem (nem) véletlen találkozását az olimpiai boncasztalon. Inkább újraolvassa, például, a francia irodalom egyik remekművét, Lautréamont (vagyis Isidore Ducasse) Maldoror énekei című könyvét. Ahol csak egy esernyő meg egy varrógép találkozik egy boncasztalon. Teljesen véletlenül. És sportszerűen. És politikamentesen.
Kicsit olyan az egész, mint amikor valaki megmondja, ki a fehér, ki a fekete. Ki a Jó, ki a Rossz. Mi meg nézünk, hogy ki ez? És miért mondja meg? És hogy jutottunk ide? Mert itt tartunk.
A szemét az szemét, a használt ruha pedig használt ruha. Egy új minisztériumi rendelettervezet szerint nincs sok különbség köztük, ennek pedig a turkálók látnák kárát, nem is kicsit.
Ha rákérdezünk, tíz emberből kilencnek a Kék lagúna névre hallgató bányató, esetleg a Bocskai-kastélyrom jut eszébe Egeresről, ha egyáltalán bármi. Pedig sok minden egyebet is rejt ez a helyenként bizarr bányatáj.
Tragikus hirtelenséggel meghalt Takács Csaba, az RMDSZ egykori ügyvezető elnöke. A gyászhírt Kelemen Hunor szövetségi elnök tette közzé közösségi oldalán.
Grindeanu egyértelművé tette, nincs semmilyen politikai együttműködés az AUR-ral a bizalmatlansági indítványuk után. Vadonatúj vonatok álldogálnak egy bukaresti állomáson, mert nem tudjuk őket üzembe helyezni.
Egy beteg halálát vizsgálja az ügyészség, aki áprilisban került a brassói kórház sürgősségi osztályára, ahol kezelést írtak fel neki, majd hazaengedték. Röviddel ezután otthon meghalt.
Hídfőnek ütközött egy autó Gyergyószentmiklóson, a város Gyergyószárhegy felőli kijáratánál. A balesetben két személy megsérült, egyikük a roncsok közé szorult.
A PSD ágyba dől az AUR-ral, csattognak a demokratikus valagok a függöny mögött. Egy PSD-s szenátornő lemond a pornófilm láttán. A főni utánaereszt egy füttyöt, közben lengeti a fütyköst. És még csak nem is sokánt.
Patkányozik a kormányfő, patkányozik a legutóbbi parlamenti választásokon győztes párt fője, patkányozik egy helyi főnököcske. És persze, patkányozós kommentektől nyüzsög a közösségi média kommentmocsara.
Tegyük le a fegyvert a lövészárokban és nézzük meg, mit mond a matek, avagy a magyarországi országgyűlési választások eredményei az erdélyi magyar csendes többség szemszögéből.
A szemét az szemét, a használt ruha pedig használt ruha. Egy új minisztériumi rendelettervezet szerint nincs sok különbség köztük, ennek pedig a turkálók látnák kárát, nem is kicsit.
Kicsit olyan az egész, mint amikor valaki megmondja, ki a fehér, ki a fekete. Ki a Jó, ki a Rossz. Mi meg nézünk, hogy ki ez? És miért mondja meg? És hogy jutottunk ide? Mert itt tartunk.
Kicsit olyan az egész, mint amikor valaki megmondja, ki a fehér, ki a fekete. Ki a Jó, ki a Rossz. Mi meg nézünk, hogy ki ez? És miért mondja meg? És hogy jutottunk ide? Mert itt tartunk.
A szemét az szemét, a használt ruha pedig használt ruha. Egy új minisztériumi rendelettervezet szerint nincs sok különbség köztük, ennek pedig a turkálók látnák kárát, nem is kicsit.
Ha rákérdezünk, tíz emberből kilencnek a Kék lagúna névre hallgató bányató, esetleg a Bocskai-kastélyrom jut eszébe Egeresről, ha egyáltalán bármi. Pedig sok minden egyebet is rejt ez a helyenként bizarr bányatáj.
Szántai János
